a cimesz

Ötezer-hatszázkilencvennyolc, avagy 1938-dik polgári év.

Ránézett a helyi zsidó újság címlapjára, amely harsogva hirdette Ros Hasana eljövetelét és kérte a Mindenhatót, hogy olvasóinak s híveinek Jó Évre való bepecsételést adjon. Mellette egy kisebb cikkben pedig az időjárás napos és nyárias meglétére hívta fel a figyelmet, örülve annak a ténynek, hogy bár ősz van, akkor is meleg és fényes napok köszöntenek az Újévvel együtt. „Mintha ez égi jel is lenne” tette fel azt a filozofikus megállapítást a cikk írója, ami kiemelt sorként az olvasónak egyből szembetűnt.
Stern Mór cipészember lévén tájékozott és olvasott embernek számított. Sokszor kérték meg a közösség zsidó tagjai, hogy olvasson fel, vagy énekeljen nekik. Szeretett olvasni, énekelni viszont kevésbé. Ilyenkor mindig a fiát tolta maga elé és tessékelte fel, a kántori emelvényre.
Mór megcsóválta a fejét és belenyúlt a zsebébe. Elővette a még apjától kapott, mára már kopottas pénztárcáját és nézte, ahogy a széttárt bőrfiókok között az üresség gúnyosan mutatta magát. Nem is tudta miért nézett bele a tárcájába, hiszen napok óta egy fillér sem volt benne. Talán csodára várt.
Egy aprócska csodára, ami az Újév beköszöntével megérintheti a családját és reményt adhat neki és az öt gyermekének. Szégyellte magát a szegénysége miatt. Itt vannak az őszi ünnepek és nincs egy fillérje sem. Sokszor nélkülöztek, ez most sem volt másképp. Hiába volt dolgos és javított meg minden lábbelit az ünnepek beállta előtt, nem tudott fizetni neki senki sem.
Napok óta minden nap egyformán zajlott. A házukhoz tartozó kis műhelyben dolgozott egész nap. Az este beálltával megjelent a felesége az ajtóban ránézett, ő csak megrázta a fejét és ebből értett az asszony, hogy aznap sem volt bevétel. Nem bántották egymást soha a pénztelenség miatt.
Inkább az aggodalom ült melléjük, és mint hívatlan, kellemetlen vendég ott maradt.
A gyerekek miatt aggódtak.
Minden nyomorúságuk ellenére szerették a várost, szerettek Debrecenben élni. Szép nagy zsidó közösség volt a városban, három hatalmas zsinagógával és sok imaházzal, kóser vágodával, mikvével. Vonzotta a vidékről érkező zsidó családokat. Ők is ezért költöztek be a kis nyírségi faluból, hogy az örökül kapott zsidó hagyományaikat meg tudják élni egy nagy közösségben, ahol minjen van, minden nap.
És persze a megélhetés is fontos volt. De így?
Mór, megértette mások szegénységét.
Sokszor mondta a Rózának, a feleségének: – ne aggódj a Mindenható annyit adni fog, amennyi kell.
Most ott állt a Pásti utca és Kápolnási utca között. Fel akart menni a közösség székházába, hogy ünnepre egy kis kölcsönt kérjen a vezetőktől, de nem vitte rá a lélek.
Nézett maga elé, miközben, az ortodox és Status Quo közösség világa – ott, ahol ő állt – összeért.
A két zsinagóga mintha nem is két külön irányzat híveit várná, hanem egy közösséget. – Talán ez lesz a jövő – gondolta miközben elhatározta, hogy mielőtt „beáll” az ünnep haza megy, tiszta inget ölt, és megtakarítja a zakóját. A többiek már biztos elkészültek otthon és várják. Ahogy a Nyíl utca közelébe ért egy váratlan mozdulttal befordult az Apafi utcára. Oda, ahol az öreg barátjának az üzlete volt.
Ehrenfeld Izidor már rendezgette az ünnepre megmaradt áruját azzal a szándékkal, hogy a bolt mögötti kis házrészbe magával viszi. Nem volt sok portéka, elfért egy ládában.
Amikor meglátta Mórt, felcsillant a szeme: – Gyere csak „kaptafa”!
Így nevezte tréfásan, amin mindketten jót nevettek. Igen. A kaptafa nagyon is találó gúnynév volt.
– Na mi van öreg? Mindjárt beáll az ünnep. Jön velünk? – kérdezett vissza Mór.
– Indulunk mi is – hangzott a válasz. – De gyere csak! Ezzel közelebb lépve Mórhoz a kezébe nyomta a ládát.
– Van benne répa, alma, néhány kanál méz a bögrében, cukor és még pár dolog. Ja, és nem vittem vissza a pékhez, de két nagy ünnepi kalács is van még, és vagy hat kicsi barhesz. Az ünnepre talán jó lesz – tette hozzá mosolyogva. – Tudom, hogy a gyerekek szeretik a cimeszt, a répából sokat tettem. Úgy is tartoztam a gyerekeim lábbelijének talpalásával. Nem szeretném, ha úgy mennénk az ünnepbe, hogy ezt a tartozást magammal vigyem.

Mór biccentett, és miközben remegő kézzel vitte a ládát, szeme megtelt könnyekkel. Felnézett az égre és abban az őszi napfényben látni vélte a Mindenhatót, aki a felhőkön ülve, lábát lógatva, mosolygott.

– Ne haragudjon, hadd kérdezzem már meg, hogy mi az a kezében? – hallotta a háta mögötti harsány és szokatlanul magas férfihangot.
– Imakönyv – válaszolta majd megfordult.
Stern Samu almát válogatott miközben élvezte, ahogy a Nap az ősz melegével végigsimítja a hátát. Arra gondolt, hogy mielőtt az előadása kezdődik, vesz egy kevés almát és répát az egyetem melletti zöldségesnél, de azonnal rájött, hogy alig van nála pénz. Hónap vége van és ilyenkor szinte fillérekből élt.
Persze mikorra, ha nem szeptember végére esik az ünnep, az ötezer-hétszázötvenkilenc zsinagógai év ünnepe. Hosszas gondolkodás után mégis odaállt a kirakott zöldségek elé és számolt. Abból a pár száz forintból, ami a zsebében lapult alig tud venni valamit. Vesz négy-öt szál répát és vagy öt-hat kisebb méretű almát – határozta el – az talán kitelik belőle.
Méz nem biztos, hogy van otthon. Ha nincs, akkor cukrot olvaszt, ahogy gyerekkorában édesanyja tette. Fokhagyma pedig mindig kerül.
Utálta ezt az érzést. Nem is a szegénységét, hanem azt, hogy olyanra sem telik, aminek nagy szükségét érzi. Igen. Szüksége volt arra a kevés almára és répára.
Úgy érezte, hogy most, ebben a pillanatban van minden identitása. Az ünnepi étel megléte a zsidósága létét is jelentette. Igen, az ízek kellettek neki. Azok a régi ízek, amik még a háború előtt költöztek be a lelkébe és, mint örök foglalók, ott is maradtak.
Megfordult és a kérdezősködő alacsony, kopasz emberre nézett, majd a kezében lévő könyvre.
– Ez egy imakönyv – válaszolta.
– Tudtam – mondta önelégülten a kérdező – láttam, hogy nem magyar betűk vannak rajta. Megfordította a könyvet, hogy a kis ember jól láthassa „ A zsidó újév imarendje”.
– Aha, mondta a kisember – most valami ünnep van? Ön zsidó?
Ennél a kérdésnél már a bolt tulajdonosa is kilépett a kipakolt ládák közé és várta Stern válaszát. A három férfi felváltva nézett egymásra, mintha a soron következő válasz olyan fontos lenne. Neki fontos volt.
– Igen, az vagyok. Ma este áll be a Ros Hasana ünnepe. Hogy egyszerűbben mondjam, zsidó Újév van.
– És itt az egyetemnél van zsinagóga? – kérdezősködött tovább a kisember – azt hittem csak a belvárosban, a Pásti utcában van.
– Van a Kápolnási utcában is – válaszolta, majd elcsendesedett.
Úgy döntött nem megy bele a két zsinagóga közti különbség magyarázásába. Idegesítette a sok kérdés. Egy mondatot mondott csak.
– Ahhoz, hogy imádkozzunk, nem kell zsinagóga.
Ennél a mondatnál kikerekedett a kérdező szeme.
– Én azt hittem mindig zsinagógában imádkoznak és azt is úgy tudtam, hogy sok ember kell hozzá.
– Nem kell sok hozzá – válaszolt majd elgondolkodott.
Mi a sok? Tíz zsidó férfit imához találni manapság már soknak tűnhet, de amikor arra gondolunk, hogy egykor milyen szép és nagy közösségek voltak, és volt a háború, ahol a deportálások alatt a nagyszüleit is elpusztították, ahhoz nagyon kevés. Egy ember is sok olykor, de egy ember nagyon kevés tud lenni, hogy a zsidó hagyományokat megélje. Önmagában kevés. És itt elszomorodott. Egyedül élte meg azokat, amiket másoktól tanult. Egyedi volt az ő zsidó érzése és zsidó tudata, de most mit is magyarázza ennek az embernek. Úgy sem értené meg, ahogy nem értik meg sokszor a zsidó barátai sem. Ez az ő dilemmája. Egyet biztosan érzett, ettől elszakadni már nem tud és nem is akar. Megkapta örökül, mint származását és hitét.
Nem ez a fontos. A fontos az, hogy tudjon mindenről, amit a dédszülei és nagyszülei érezhettek és tettek azokban a napokban, amikor még szabad volt megélniük a zsidóságukat. Ilyenkor arra gondolt, hogy a nagyapja, Stern Mór is így tenne. Erről nem beszélhetett már neki senki sem, nem volt, ki elmondja: – mi volt régen. Nem volt, aki bevezesse abba a tudásba, amit egykor az apák és nagyapák adtak át gyermekeiknek, megtartva ezzel az egyik legfontosabb micvát. Ő egyedül lépett be ebbe a világba. Édesapja is csak keveset tudott azokról az időkről, amiből meríthetett.
Hiába a régen felismert kötődés, hiába a több tíz éves tanulás, az ilyen kérdésekre még mindig nem volt felkészülve. Olyan érzése volt mintha az igen válasz után csodabogárnak tekintenék. Nem akart mást csak gyorsan kifizetni a kis csomag répát és almát és otthon elkészíteni úgy, ahogy a szokás kéri. A sárgarépa cimesz és mézes alma édességével elfelejteni azt a keserűséget, amit abban a pillanatban érzett, amikor beszélnie kellett a zsidóságáról.
Szinte elmenekült közben, siettében próbálta belepréselni a táskájába, amit vásárolt, mintha szégyellné. De nem sikerült. Percek teltek el, még lenyugodott és lassított, kapkodta a levegőt, és hiába az ősz melege, nem érezte azt. Ürességet és hideget talált magában.
Miért olyan érzékeny az ilyen kérdésekre? Azok ott a zöldségesnél csak néztek utána, ahogy futva és alig hallható köszönéssel távozott
Sietett haza, vállán a táskája, kezében a szatyor, amit olyan erősen markolt, mintha azt soha nem akarná elereszteni úgy, mint az ősei által ráhagyományozott zsidóságát.

Reklámok

a cimesz” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s