LÉLEKMUNKASZOLGÁLAT (az utolsó kép Laciról, aki elment és többé nem tért vissza)

rászáradt a sár, egyé lett
ő és a táj. rozsdamarta színek keveréke.

arra ébredt, hogy fázik.
arra hogy nincs gondolata,
nincs szíve – csak volt,
arra, hogy hiába a hideg,
igazából, nem érez már semmit sem.

(már maga sem tudta mivé lett)

szemgödrei, mögött üres mellkasa,
tátongva engedett szabad utat,
a levegő járásának.

átfújta a magány és a kín.
átfújta és felemésztette mind.
mind ami belül volt.

arra ébredt hogy fázik,
pedig nem érezte a hideget.
körülnézett, embertestek teremtek a földön,
dísznövényként éktelenedve egymáson,
elfedve belőlük mindent, amik egykor lehettek.

új hajtást nem hozott, csak konok gyomként lett a tér
légürességet teremve a halálnak.

(jardins d’ornement)

felállt és akkor látta;
hogy testéből kilépve bukdácsol tetemeken át.
olyanokon, akik egykor együtt voltak vele
és monoton sorban vitték aszalódott zsákjukat.

az életük volt benne; kopott ibrik,
kosztól megkeményedett ruhákba fedve.
és a vágy, a vágy, hogy újra emberek lehessenek.
rongyos menet volt ez, cafatokba burkolt viaszosra fagyott báb mind,
és most, puha agyagként fogadták lépteit.

mint víz alján a homok, úgy ölelték lábát át
az elmállott testek.
elfogta az undor.
olyan volt a táj, mint csata után a tér,
ahol nincs győztes, csak a vesztettek
fekszenek egymáson alattans sorban.
látta; az elmúlás mindent elért.

félt.

mögé állt a magány.
sok kezével megszorította.
nem tudta hol van.
az egyik ott fekvő testben mintha magát látná.
látta aszott bőre hogyan csavarodik csontjaira.
látta mi lett belőle.
csak akkor jött rá; ott fekszik holtan.

a lélek az, ami még érezte,
és az elmúlás utolsó tetteit éltette.

arrébb, egy gödör állt,
a gödör szélén sok lélek,
mindenki a saját testét nézte.

(talán a búcsúzás képe.)

elválva tőlük utolsó látványként, hogy ki-ki mivé lett.
álltak a lelkek a gödör szélén,
fogták egymás kezét, és vártak.
közéjük lépett, be a körbe,
kezet fogott ő is az időtlenséggel.
majd a lelkek, lassan elengedve a földet,
betemették magukat a testekkel,
amikkel nemrég együtt ásták meg
kapuját az útnak.
az alkalmi Bét Hácháim ajtaja nyikorogva engedett,
és ahogy résnyire nyílt, tolongva elindultak.

lélekként szolgálni.
az utolsó menetben.

közöttük volt ő is.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s