a fűzfa

A szüleim háza előtt van egy terebélyes, öreg fűzfa. Már régen, több mint egy éve történt, hogy egy őszi nap elmentem hozzájuk és a szokásos nagylombú fa látványa helyett egy megcsonkított fatörzs állt a ház előtt. Apa állt mellette. És egy ágkupac mellett, amit az áramszolgáltató munkásai vágtak le mondván: – ez az utasítás!
Az ágak sorsa kérdéses volt. Ahogy állt mellette nem tudom melyikőjük volt a nagyobb… nekem persze apa, hisz egy gyermeknek mindig az apja a legnagyobb és legerősebb a világon.
A vastagabb ágakat a tűzifák közé, a vékonyabbakat a kertjük végében a kerítés mellett tette le… ami sokáig ott is maradt.
Tavasszal, egyik alkalommal, amikor ismét a szüleimnél voltam, beszélgettünk a ház előtt apuval, miközben néztük a fát. Nem bírtam ki hogy ne jegyezzem meg mennyi új hajtást látok rajta, hogy pár hónap és újra olyan dúslombú lesz, mint annak előtte. Apa mosolygott, majd intett – gyere, mutatok valamit.
Hátra vitt a kertjük végébe, a kerítéshez, és rámutatott a hónapok óta ott heverő vékony ágakra.
Mit kell néznem? – kérdeztem, mire ő gyorsan visszaválaszolta, mintha tudta volna azt, hogy nem veszem észre.
– Nézd az új hajtásokat az ágakon!
– Apa, nincs gyökere, hogy lehet új hajtása a gyökértelen ágnak? – kérdeztem tőle, és akkor még nem tudtam, hogy életem egyik legfontosabb kérdését teszem akkor fel.
– Hát ez az – válaszolta és mosolygott.

Bámultam kifelé az ablakon és néztem, ahogy egyre ismerősebb lesz a táj. Hosszú volt az út Budapesttől, a buszon már mindenki fásult volt. Utazástól, fáradtságtól. A fűzfás jelenet és a kérdés járt a fejemben miközben egy buszon ülve többedmagammal utaztam Pestről a „Zemplén” felé, hogy megismerhessük annak a haszid világnak a maradványát, amely a második világháború előtt volt ott és akkor a hegyaljai és nyírségi zsidóság virágkorát jelentette.
Zötykölődtem a buszon és élveztem, ahogy a rosszul záródó ablakokon beszökik a friss levegő, az utastér állott levegője mellé… mint ágra a zöld hajtás.
Tokajba érve amint megismertem az ottani zsidóságról szóló történeteket álomvilágba léptem, amelyre eddig nem is figyeltem fel. Magam előtt láttam azt a csodavilágot, amely életet adott Mádnak, Tokajnak, Bodrogkeresztúrnak, Sátoraljaújhelynek és megannyi hegyaljai és nyírségi falunak. Azok világát láttam, amelyek nem lehettek volna olyanok, – sokszor olyan meseszerűek és igaziak, – ha nem vagyunk mi ott zsidóként, együtt lélegezve a többi helybélivel.
Talán a dédszüleim is itt éltek és innen jutott el a családunk Nyírbogáton át Debrecenbe, valamikor nagyon régen… A hegyaljai haszid világ annyira otthonos környezetben fogadott engem, amitől az elején megijedtem. Miért ismerem én már ezt a világot?
Amikor Bodrogkeresztúron egy idős ember – aki őrzi Reb Sájele házát, – megmutatta hol élt a csodarabbi és elmesélte a rabbi szokásait, történeteit azt, ahogy az ablak mellett ült, nézett ki a távolba, ahol a Tokaj felől jövő forgalmat láthatta a házába bekíváncsiskodó tekintetekkel együtt, megérintett… azóta én is látom őt – Reb Sájelét. Ott ül, mintha utamra engedne, de célomat nem árulja el. Csak ott ül és mosolyog erős, határozott arcvonásai mögött, biztatva engem…
Az ott hallott történetek visszarepítettek abba az időbe, amikor a nagyszüleim gyermekként éltek tisztelvén a szüleiket és azt az örökséget, amely nem más, mint a saját hagyományunk.
Láttam magam előtt, ahogy dédi büszkén hallgatja a debreceni zsinagógában nagyapám énekét… az idősek mesélik, hogy sokan csak a hangja miatt jártak a Petőfi téri zsinagógába.
Láttam azt, amikor elvitték nagyapámat Marosvásárhely mellé munkaszolgálatba, és láttam azt, amikor megismerte ott mamát és a háború után próbáltak új életet kezdeni Maroskeresztúron, mama szülőhelyén. De nem hagyták.
A haszid múltat kutató útról hazatérve napokig az ott ért élmények jártak az eszemben…

Pár nap múlva apával elutaztunk Marosvásárhelyre.
Amikor átértünk a határon apa elővett egy fényképezőgépet és egy kamerát:
– most megmutatom neked azokat a helyeket, amik fontosak nekem. És utazás közben csak kamerázott. Olyan volt mintha utifilmet szeretne készíteni. Szótlanul utaztunk sokáig, miközben a kamera felvette az erdélyi hegyek vonalait, melyek a köztük kanyargó úttal büszke harmóniában élnek. Csucsára érve szólt apa, hogy álljak meg az állomásnál. Néztük az üres peront a régi sínpárokkal és épületekkel és azt a gyönyörű tájat, melyet leírni, hát nagyon nehéz:
Csinálsz rólam pár képet? – kérdezte apa és már nyújtotta is át nekem a fényképezőt… Igen persze – válaszoltam és közben az az ismerős érzés fogott el, amikor a holokauszt túlélők filmjeit és visszaemlékezéseit nézem.
– Amikor a háború után kitoloncoltak bennünket, mert magyarok és zsidók voltunk, mindenünkkel együtt marhavagonba tereltek más családokkal együtt, elindítottak Magyarország felé – mondta, miközben nézte a távoli hegyeket. Tudod kicsi voltam még, de arra emlékszem, hogy itt Csucsánál megállt a vonat, nagyapád kiszállt vízért és a vonat közben elindult. A marhavagon ajtaja nyitva volt és nagymamád kétségbe esetten kiabált ki úgy, hogy majdnem kiestünk a vonatból: Zoliiii… Zoliiii.
És nagyapád hogyhogy nem Nagyváradon beért bennünket valami más járművel és egyszer csak az állomáson megjelent a marhavagon ajtajában… Debrecenbe mentünk vissza, odavittek át bennünket. Nagyapád mindig vágyott ide, Erdélybe vissza… és én is mivel itt születtem, de ezt nem értette senki sem – szemei könnyektől elhomályosodtak, nézte a távoli hegyeket és én megértettem ez az ő útja. Az emlékei útja, meglátogatva mindazt, melyek felidézéséért sokszor elég csak a levegőbe szippantanunk és már el is indulnak az apró történetek kockái, mint az enyém néhány nappal korábban.
Maroskeresztúrra érve elmentünk Ráhel dédi házához és a dédiék sírjához is, amely a ház mögötti temetőben a domb tetején van.
Nagyapám vallási hagyományokat tartó zsidó ember lévén alkut kötve az élettel és a szerelemmel elvette mamát. Ráhel dédi pedig mind származásában, mind nevében őrizte a legnagyobb titkot akkor, hogy ők zsidók voltak.
Boher Ráhel, dédire már csak fényképekről emlékszem, amolyan igazi jiddise mame volt. Csak a családjának élt összetartva gyermekeit, unokáit élete végéig.
Miközben apuval mentünk fel a temetői domb tetejére, úgy lett teljes az a kép, amely az én zsidóságomat jelenti. Ahogy erre gondoltam apa töretlen lelkesedéssel sietett fel a dombtetőre… mintha már várnák:
– lassíts! – kértem.
– Tudod, kímélned kell magadat. Hátra nézett rám és mosolygott:
– nyugi – mondta.
Felértünk és néhány perc szusszanásnyi idő után megszólalt:
– itt nyugszanak mind, Ráhel dédi, dédnagyapád és mamád testvére és a testvérem.
– apa – szóltam, megtörve az újabb csendet – dédi mamát Bohernek hívták?
Néztem az alattunk nyújtózó tájat, és a kanyargó Marost, ahogy öleli a kis házak alkotta utcákat és mintha megadná magát a természet, egy nagy képzeletbeli hidat festve el Debrecenig… nem… tovább… el akár a Hegyaljáig.
Már értettem, miért voltam napokkal azelőtt Tokajban és Bodrogkeresztúron ahol volt a csodarabbi, a háza, a zsinagógák, és az iskola… az iskola.
– Apa? – kérdeztem – tudod, hogy a boher rabbi növendéket jelent?
Elmosolyodott és halkan megszólalt:
– tudom. Szerettem itt játszani. Ez volt a mindenem. Ez a hely. Igen, Boher Ráhelnek hívták dédit.
És ebben a pillanatban villant belém, hogy a növendék én magam vagyok.
… és akkor kötötte össze a képzeletbeli híd édesapám maroskeresztúri világát az én hegyaljai haszid világommal, köztük debrecenivel, azzal a meseszerű gyermekkori világgal, amit a debreceni zsidó negyedben töltöttem az Arany János utcától a Hatvan utcáig, el a Vénkertig, bejárva a belváros minden apró zugát, a Halköz sikátoraitól Irénke néném „tollas boltjáig” mely a Pásti utcában volt.

És már értem, ez az út nemcsak apa emlékeinek az útja, hanem az enyém is, ahol megkaphattam a saját emlékeimet, feltéve mindegyiket egy láthatatlan polcra mindet a helyére rakva.

Már értem a gyökértelen fűzfaágakat, amelyek konokul és makacs módon ragaszkodva az élethez hoznak hajtásokat, és próbálnak gyökeret ereszteni, amivel olyan terebélyesek lehetnek, mint az a fa a szüleim háza előtt… bár attól távol… bár gyökerek nélkül… úgy, hogy a hajtásaik követelik az életet… pont úgy, mint a mi zsidótudatunk is, kétséget kizáróan zsidóként és akkor is ha nem tart bennünket zsidónak a halacha szerint, de ott van bennünk… és engedi akár gyökér nélkül is hajtásainkat megerősödni…

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s