casting

Ott állt tétován a folyosó falának támasztva a hátát. Ezekben a percekben hol fiatalnak, hol öregnek érezte magát. Feltört benne a múlt és mintha az minden létező képét rádobálta volna, egyszerre.
– Mit keres itt? Miért jött ide? – ez járt a fejében.
Pár nappal ezelőtt felcsillant a szeme, amikor meglátta a színház hirdetését: „amatőr színészeket keresünk”. Nem volt állása, már hónapok óta hiába próbálkozott, úgy érezte nem kell senkinek… nem volt jövője és jelene sem… csak múltja. Úgy döntött megpróbálja.
A színház nagy volt és nyüzsgő, a folyosói szűknek tűntek a több száz várakozó embertől, mint Jeruzsálem szűk utcái. Egyszer volt ott, egy szervezet hirdette meg az utat. Zsidóként ment ki. Akkor úgy érezte haza érkezett és mégis idegen volt. Az ő hazája itt van, ezzel sokat próbált zsidó szívvel. Elmosolyodott. Így ötven év felett kezd bölcs lenni.
Nagyon izgult és ideges volt – van értelme?
Mire ezt végig gondolhatta volna hirtelen felcsapódott a színpadi ajtó kilépett a már korábban sem túl barátságos asszisztens nő és számára felismerhetetlen hangon ordítani kezdte:
-287-es…. Keeettőőőőőőszááááznyoooolcvanheeeteeees!!!!
Ez az ő száma, akkor kapta, amikor a portán bejött. Meglátta a nő, hogy elindult feléje és elhalkult: – jöjjön és ott a színpad közepén álljon meg, a lámpa odavilágít!
Egy halványan világító reflektor fénye volt, tolva maga előtt okkeres színét, a fényben pedig porszemcsék játszottak, furcsa cikázó történetet… prológ.
– Ott álljon meg! – szólt egy másik női hang.
– Ez sem kedves – gondolta.
– Hogy hívják? – már magam sem tudom, úgy izgulok – gondolta miközben halkan megszólalt: – Stern Samu.
– Nem halottuk. Hoooogy? – kiabált a nő.
– Stern Samu – válaszolta kicsit hangosabban és már érezte, ki akar innen szaladni.
– Nem értjüüük – üvöltötte a nő. Ha ide jelentkezett, akkor beszéljen úgy, hogy a nézők is hallják!
Forgott vele a világ. Az apja mesélte neki, hogy a reggeli appelen kellett így kiabálniuk a nevüket… és mikor az apja beszélt erről, pont így adta elő, ahogy most ez történik. Félt. Összeszedte minden erejét és ordított: – Steeeeern Saaaaamuuuu!
Az eddig pusmogó asszisztencia, akik megbújtak itt-ott a nézőtér szélén és a színpad homályában elcsendesedett. Meglepődtek érces bariton hangján, ami akkor úgy hatott mintha bontották volna a színház falát.
– Azért nem kell ekkorát kiáltani – szólt egy mély hang a sötétből, ő volt a rendező. Fiatal, ennek ellenére sokadik darabját rendezhette már.
– Hol lakik?
– Debrecenben – válaszolta hangosan.
– Hány éves?
– Ötvenhét… – és érezte, most szégyenkezik a kora miatt. Sok fiatalt látott kint a folyosón. Öregnek érezte magát köztük.
– Miért jelentkezett? Tudja, hogy ez egy nehéz szerep és korban is idősebb, mint az eredeti karakter? Még a színészek is gondban vannak a karakter megformálásával.
(Karakter? – gondolta. Egész életemben a karakteremet formáltam.)
A rendező ideges lett, hogy nem kap választ: – na jó mondja el amivel készült aztán haladjunk! Meg akart szabadulni ettől az embertől… ettől a Sterntől.
Stern Samu, micsoda egy fura név – tűnődött a rendező és felnézett a karzatra. És a szeme előtt megjelenő képekkel ott maradt tekintete a levegőben.
Sternnek, ahogy cikázni kezdtek a gondolatai, úgy eszmélt fel nem válaszolt a kérdésre, de már választ sem várva gúnyosan rászóltak: – mondja a monológját, sietnünk kell!
Megalázónak érezte ezt az egészet. Miért így kell csinálni, emberibben nem lehetett? Eszébe jutottak az apja szavai, és mint aki elveszti a valóság és múlt idézés közti kontrollt hangosan mondta, amit akkor az apja gondolatai váltottak ki belőle… dühödten kiabálni kezdett:

– Miért kell így kezelni? Miért nem lehet emberi hangon hozzám szólni? Nekem nem volt könnyű életem, de mindig arra gondoltam, hogy a mindenható egy nemesebb, egy szebb feladat miatt próbál meg. Számodra ismeretlen, mi az gyerekként apánknak, nagyapánknak segíteni a cipészműhelyben. Nem volt könnyű áthurcolkodnunk Nyírbogátról Debrecenbe. Tudod mikor volt ez?! Tudod?! Amikor a falubeli zsidó fiatalokat kizavarták az egyetemekről… félúton a két világháború közt… ez már a múlt… ez már nagyon a múlt.
De a múltunkat ismerni jövőnk erénye. Akinek nincs múltja, jövője sem. A múlt az alap, ha tetszik, ha nem, és az a ház, amelynek nincs fundamentuma elsüllyed, összedől.
Apám kántor volt, sokan csak a hangjáért jártak be a zsinagógába, hallgatni őt a keresztények is ott ültek sorban katolikus, református… mind… és hallgatták. Nem számított ki milyen vallású, milyen hitű.
Stern megremegett: eszébe jutott egy dal, amit az apja énekelt sabbatkor:
„Lecho dajdi…”
Csak két sort énekelt, zengett a színház nézőtere és ordítva folytatta:
– Fiam, tudod te mit érezhetnek a szeretteid, amikor elvisznek munkaszolgálatba? Amikor mindenfélét hallani és ott áll apád a behívóval a kezében és tehetetlen a világ azzal a nyavalyás papírral szemben. És amikor menekülni kell. Mert csak zsidónak születtél. Közben siratni a családod tagjait, akikről futásod közben hallod, hogy meghaltak? Amikor azt hiszed, hogy vége minden borzalomnak és örülsz, hogy akiket nagyon szeretsz melletted maradtak? És hiszed, hogy élhetsz békében Erdély hegyei közt, akkor… akkor kitoloncolnak, és újra marhavagonba raknak, mert zsidó vagy… mert magyar vagy… mert maaaagyaaar zsiidóóó vagy! És mikor azt hiszed haza értél végre, akkor is megmondják, mikor veheted a zsidó és a magyar levegőt, de együtt egyszer sem, mert nem lehet! Nem ildomos! És amikor apám péntek este titkon énekelt abban a parasztházban ahol meghúzhattuk magunkat a kemence kéményének szabad nyílásánál, feljelentettek minket a szomszédok. Azt hitték, hogy rádiónk van. Pedig már akkor javában az ötvenes években bukdácsoltunk. És a sok nélkülözés és kilátástalanság mellett megelevenedik az elfelejtett kínzó érzéééés…!
Dehogy tudod!
Apám jött haza munkából, megállt mellette egy autó és betuszkolták. Egy vallató irodába vitték, és ha az a másik szerencsétlen ember, aki összeverve félelmében azt mondja az apámra, hogy igen ő az, akkor lehet soha nem látjuk viszont!
Te ezt nem tudod… és ne is tudd meg!
És amikor a fiad megkér, hogy ne mondd a többieknek azt, hogy zsidó vagy, mert bántani fogják érte? Ilyen lenne a világ tényleg?
Mi tesszük ilyenné. Zsidó?! Magyar?! Székely?! Melyik kell?! Melyiket mutassam?! Egyiket sem. Azért hogy bánts bármelyikért is?
Azért nem! Inkább magamban tartom és elviszem, a föld alatt nincs különbség!
Stern remegett, a dühtől, a kétségbeeséstől és attól, hogy ezt elmondta. Szégyellte magát. Szégyellte, hogy elragadtatta magát.
– Ez a monológ, melyik darabból van? – kérdezte a titkárnő.
– Ez? Ez a saját drámám kisasszony – válaszolt és megszégyenülve kiment. Nem is tudja, hogy jutott át az érdeklődő tekinteteken a folyosón.
Nem értette a világot.
Nem tudta hol van.
Hosszasan állt a színház előtt.
Valaki megfogta a vállát. A rendező volt: – ne haragudjon, és köszönöm magának. A dédnagymamámat Sárának hívták, ő volt a varrónő a faluban… Weisz néni. A varrógépes Weisz néni. Köszönöm, mindent köszönök. Még látjuk egymást – sarkon fordult, és ahogy megjelent úgy el is tűnt.

Stern akkor ébredt fel. Élvezte a tavasz hideg levegőjét, ahogy az a nyers faágak illatát hozta a belváros koszos gőzébe. Ránézett az órájára:
– 11 óra, akkor már mehetek a kalácsért – gondolta és elindult a Bajcsy-Zsilinszky utca felé, ahol a hitközség volt, hogy haza vigye a barheszeit, mint hetente mindig.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s