a nő, a férfi és az isteni kép

Az embernél örök dilemma, hogy a világot mozgató erőhöz miként viszonyítsa önmagát. Fontos számára a viszonyítás. Mintha mindent mérnie kellene. Azt gondolhatnánk, hogy különös igénye ez a létének, pedig ő csak példaképet keres. Példaképet, akihez hasonlíthatná önmagát. Fontos számára a megmérettetés, illetve az, hogy önmaga számára újabb és újabb mércét találjon. A viszonyításhoz a számára legnagyobbat választja olyat, akihez mindig is szeretett volna vagy szeretne hasonlítani. Ebben a példaképben hisz, és általa a világ történéseit képes elfogadni, legyen az bármi is. Kimondhatjuk; az ember számára a legnagyobb minta, az isteni példa. Alárendeli magát valami olyannak amiről tudja, számára elérhetetlen, és megfejthetetlen. Az ősidőkből hozott misztifikált világkép magyarázata, ami már akkor egy hatalmasabb erő világa volt, megmaradt ma is, bár számos dologra magyarázatot talált, de a csodák spektruma végtelen, és ebben a végtelenben akarja ő elérni azt, aki a magyarázatot szolgálja. Istent elérni lehetetlen. Lehetetlen, de mégis az ember tükre akar annak lenni. Legyen az akár nőként, akár férfiként.
Egyszerre van bennünk  a nő és a férfi, függetlenül attól, hogy mi magunk az egyik vagy másik nemhez tartozunk.

Isten kettős mivoltára magyarázatot kaphatunk egy, az ember által leírt szövegrészletben. Fontos hangsúlyoznunk ezt a régen alkotott a kitételt, miszerint az embert saját képmására teremtette meg Isten, de ne felejtsük el; ez emberi gondolat. Az embernek régi vágya, hogy ha isteni tulajdonságokkal nem is bírhat, akkor is Isten mellé tudjon állni. Kíváncsi, mi lehet „ott fent”. Vágyódik arra, hogy önmaga és a számára megmagyarázhatatlan Isten úgy nézzen ki, ahogy ő:
„Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonynyá teremté őket.” (Mózes Első Könyve)

photo_1356547567612-1-0

(Fotó:www.szombat.org)

A Jeruzsálemi Tel Motza-ban talált régészeti anyag (http://www.szombat.org/hirek-lapszemle/mikor-a-zsidok-meg-tobbistenhivok-voltak) is jól példázza azt, hogy a zsidók több Istenben hittek korábban. Isten nöi és férfi alakját egyszerre képzelték el, de külön alakban. Majd ez a két nem egybemosódott és meghatározhatatlanná tette annak nemiségét. Valójában ez nem is több Isten hit volt. Attól egyszerűbb. A magyarázat, hogy a két nemnek szüksége van egymásra, a teljesség miatt.. Ennek az üzenete nem más, minthogy a teljes női illetve férfi mivoltunkat akkor tudjuk megélni, ha a másik, ott áll mellettünk.

Ennek ősisége az ember megteremtésében rejlik:
„És monda Isten: Teremtsük embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.
Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket.
És megáldá Isten őket, és monda nékik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.” (Mózes Első Könyve)

Együtt lett teremtve a nő és a férfi. Arról viszont kevesen beszélnek, és a folytatásból kisejlik, az első emberpár nem élt teljes életet. Hiányát érezték önmaguk kiteljesülésének és így nem lettek egymásnak megfelelőek. Ez a talány megfejtődik a későbbi sorokban, amikor Isten, Ádám mellé teremt egy másik nőt. Az igazi Évát. Az első, akit Lilitként említ az Írás, elhagyta Ádámot. Az Ádámmal való szoros köteléket nem tudta beteljesíteni és inkább a sivatagot választotta. Talán ezért is említik ma úgy, mint a női emancipáció jelképét. Ez a jelkép viszont hamis. .Az emancipáltság nem ebben rejlik.
Az emancipáltság, a nőnek „szánt” világot rejti magában, hogy a nő megélhesse azt annak teljességével, hogy teljesen nőnek érezhesse magát. Annak a világnak a határait mindenki maga érzi önmagában. Ezáltal kerülhet helyre a nő családban illetve a klasszikus értelemben vett társadalomban betöltött szerepe. Fontos tudni azt, hol rejlenek azok a pontok, melyek ha gátat szabnak, akkor az említett belső nőiség sérül.

Ez egy sajátos és mindenkiben egyedi világ. Ennek megteremtése egyedül igen kétséges és valószínűtlen. Ebben a világban ott van a társ helye. A társ fontossága nem csak az egyedüllét kompenzálása. Az egymással való dialektusok, gondolataik kölcsönhatása mozgatják két ember életét, vihetik őket előre. A sok mozgó emberi kapcsolat mozgatja a világot. Keressük az örökmozgót, pedig a perpetuum mobile már létezik. Amióta világ, a világ.
És amikor az első férfi és nő nem nem tudott egymásnak teljességet adni, akkor lett a „másik” Éva:
“És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzék néki segítő társat, hozzá illőt.
És formált vala az Úr Isten a földből mindenféle mezei vadat, és mindenféle égi madarat, és elvivé az emberhez, hogy lássa, minek nevezze azokat; mert a mely nevet adott az ember az élő állatnak, az annak neve.
És nevet ada az ember minden baromnak, az ég madarainak, és minden mezei vadnak; de az embernek hozzá illő segítő társat nem talált vala.
Bocsáta tehát az Úr Isten mély álmot az emberre, és ez elaluvék. Akkor kivőn egyet annak oldalbordái közül, és hússal tölté be annak helyét.
És alkotá az Úr Isten azt az oldalbordát, a melyet kivett vala az emberből, asszonynyá, és vivé az emberhez.
És monda az ember: Ez már csontomból való csont, és testemből való test: ez asszonyembernek neveztessék, mert emberből vétetett.
Annakokáért elhagyja a férfiú az õ atyját és az õ anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté.”(Mózes Első Könyve)

Miután egy testből lett a nő és férfi, történt meg az, ami napjaink párkapcsolatainak is az alapja. Akkor érezte a magáéból valónak a férfi a nőt, valamint a nő a férfit sajátjának, amikor a nő lett a férfiból és a férfiból teremtődött a nő. Megerősítve ezzel azt, hogy az egymáshoz tartozás csak az egymásból levés fundamentumával lehet.

Elválaszthatatlanok egymástól. A női és a férfi “én”. Ez az elválaszthatatlanság az, amely tartalommal tölti meg társas kapcsolatainkat és mentesít bennünket attól a felszínességtől, amellyel sokan küzdenek annak ellenére, hogy az ősi példa létezik számukra.
A elválaszthatatlanság érzése hiányérzettel párosul, ami késztetést ad számunkra, hogy keressük azt, akivel ki tudnánk egészíteni önmagunkat.
“Zsák a foltját?”… mondhatjuk ezt is. A gondolat nagyon találó. De sokszor vagy a zsák, vagy a folt nem találja a helyét a másikon. Nem odavaló. Pedig addig számtalan jel kerül az útjukba.
Olyan ez mintha az ember nem tudna olvasni azokból a jelekből, amelyeket megmutattak neki és elődei leírtak. Példa, és minta. Mondhatnánk azt is; használati utasítás az élethez.
Ahhoz hogy teljes életet élhessünk nőként és férfiként. Ahhoz, hogy állandó dialektusunkból életünk is mozgalmas és tartalmas legyen, mozgatva ezzel a legősibb pertetuum mobile-t.

Ez a gépezet akkor működik, ha tudjuk hol és ki az a másik.

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s