MAJDNEM – AVAGY A TEREMTÉS STÁCIÓI (VERSEK)

 

MAJDNEM (1)

2011_cim_nelkul_IIpotyók.tamás
(Potyók Tamás:Cím nélkül II. olaj, vászon, 70×100 cm)

semmit sem hozott magával,
talán még ruha sem volt rajta.
pedig a hajnal nem kért egyebet,
csak egy villanást
abból, ami lehetett volna.
akár árnyék vagy bármi hozzá hasonló.
hogy érezhesse; létezik.

maradt a sötét, és a meztelen tétovaság,
csak a hold próbált vele versenyezni.
letette árnyékát az ágy szélére, oda
ahol formát akart ölteni

ruha nélkül.

akkor látszott igazán, amikor
testének vonala körülrajzolta
és valóssá tette az ébredést.
majd elindult,
s csak az alakjától
meggyűrődött lepedő árulkodott az ágyon.

arról, hogy itt járt, és megállította a Napot.
és vele együtt az időt is.

potyók.tamás.Jelek fényből és árnyékból 1., 2012. Ceruza, tónusos papír, fehér pitt, 30x50 cm
(Potyók Tamás:Jelek fényből és árnyékból 1., 2012. Ceruza, tónusos papír, fehér pitt, 30×50 cm)

MAJDNEM (1.2)

Akt III., 2009. Pasztell, papír, 70x50cm
(Potyók Tamás:Akt III., 2009. Pasztell, papír, 70x50cm)
nem mozdul.
sem az idő, sem a tér.
a résnyire nyitott ablakon, ahogy az életalagútban,
nem jár még a szél sem.
maradt a függöny úgy, ahogy a távozás levegője
maga után húzta,
mint félig nyitott legyezőt a kézben,
megőrizve így az utolsó pillanatot.
azt amikor láthattam a távozását.
amikor meztelen alakja végigsuhant
a szoba elnyűtt terében.
előtte táncba kezdett, megforgatta magát
és ahogy mozdult, láthatóvá tette minden hajlatát.
mintha incselkedne.
még a test szabad játékot űzött velem
szemérmesen meghátrált, a karjaival elzárva
maga elől a teret.
később mellém zuhant és lábait széttárva hozzám utat keresett.
és úgy viselkedett, mint testben a lélek, ahogy lélekben a hit.
a leheletét is éreztem.
miközben úgy maradt minden,
megőrizve így az utolsó pillanatot.
Jelek fényből és árnyékból 5., 2012. Ceruza, tónusos papír, fehér pitt, 30x50 cm
(Potyók Tamás:Jelek fényből és árnyékból 5., 2012. Ceruza, tónusos papír, fehér pitt, 30×50 cm)

MAJDNEM (1.3 epilógus)

IMG_20160226_124626

1.
vártam.

vártam hogy egyszer az ajtó nyíljon és belépjen,
majd halk szavak között elbújtassa annak értelmét,
hogy ő az, akit küldtek.
így lett.

lassú mozdulatokkal engedte a kilincs szorítását,
és a résnyire nyitott ajtón át benézett,
hosszasan kémlelt, majd hátra lépett.
azt hittem elment, és csak ennyi volt.
hagytam hogy megmaradjon a rés, hátha nem,
de csak a huzat járt kedvére a szoba hűvösében,
és vívott konok táncot a függönnyel,
mint kíváncsiskodó fiú a lány szoknyájával;
megragadva minden pillanatot,
hogy felhajtsa azt és meglesse annak rejtekét.
úgy játszott a levegő is az üresség vásznát lengetve.

2.
arra gondoltam, hellyel kellett volna kínálnom
vagy kézen fogni és behúzni az ajtó résén át,
legalább egy keveset, ha tud, maradjon.

de nem. nem tettem meg.
összekuporodva a szoba sarkában lestem a rést,
mint egyetlen útnak az elszalasztott, utolsó leheletét.

3.
az idő, elvesztette türelmét felettem.
nem tudta kivárni hogy a tétlenségemet megmakacsolva
felálljak a szoba szegletéből és megnézzem; valóban elment-e?
megelőzött.
kitárta az ajtót, lássam; ott volt mindvégig.
türelemmel viselve addigi sorát, még hozzám beléphet.
erre nincs szó.
az idő megadva magát, fejet hajt az alázat felett.
a ragaszkodás alázata ez.
később, maga mögött hagyva a várakozás terét,
lassú és határozott léptekkel elindult felém.
ami elfedte, lehullott, mire mellém ért.

4.
meztelen volt, látni engedte azt, amit eddig kerestem.
ő lett értem, vagy miatta lettem én?
összefolynak a gondolatok,
ahogy a térben az ébren- vagy álomlét.
ma már egy a kettő; belőle vagyok én,
és benne találtam meg magamat,
ott, ahol a Föld az éggel összeér.

nem szólt.
leült szorosan mellém, ölébe húzta a kezemet,
fejét a falnak támasztva becsukta szemét,
elrejtve így örökre azt a pillanatot amiben ő ott volt.

MAJDNEM (1.4 exposition)

2008_keresztviselo
(Potyók Tamás: keresztviselő I., 2008. olaj, vászon 100x70cm)

elment,
kilépett az ajtón.
a szoba sarkából figyeltem lépteinek utolsó mozzanatát,
ahogy az ajtó mögött eltűnve,
teste szorongón maga után emelte vonalait.

üressé vált a tér.
a melankóliát, egyedül a falak repedezettsége
és az idő során leomlott vakolat tudta megtörni.
az ablak poros üvegén a Nap színeinek áttörése hasztalan lett,
és értelmetlenné vált a réseken beáramló levegő játéka is.

maradt a padló hidege.
ahogy azelőtt volt.
nem jön már vissza.

elidőzött mellettem, talán csak megpihent,
de itt volt.
hozzám bújt még a létezését elhittem,
majd a véget nem érő csendességben
az idő lassúságát megtörve megszólalt.
azt mondta nincs helyem.
helyem, ebben a világban.
pedig hittem benne,
abban, hogy megtaláltam.
vádolt, a minden amit tettemért
és szavai, a falat csapkodva beterítették
a belőlem távozó lélek vonalaival.

felboncolt.
körül nézett bennem és a széttárt test mellől felállva amit látott,
lassú léptekkel  maga mögött hagyta,
miközben a felnyitott testem részei száradni kezdtek.
magam mellé ültem és néztem,
ahogy a szétterülő vérben
a gyomrom nedve megkocsonyásodva rajzol
kényszeredett életet.
nem érzek már, csak a lélekburok tart
miközben átkarol a padló hidegsége,
és konok öleléssel marasztal.
nem maradt utána más, csak üresség.
ránehezedve minden súlyával
a nyitott testet sirató lélekre.

csak a szobába surranó szél enyhít kicsit.
a félig kihűlt test nyitottságába bebújik,
és megszabadítja a teret a folyadék torz látványától.

csak a folt marad utána, mint koszos hólé nyoma a cipő oldalán.
az ajtóból visszafordul, még utoljára ránéz a testemre,
majd szánakozva elhúzza a száját, hogy léleknek mosolyt intsen.

minden külön vált, ahogy
a testből is kigördült az összeaszalódott szív.
elvesztette erejét az erek vastagsága.
cérnaként engedte el azt, és nem tartja már.
nincs ereje hozzá.

csak a szobába besurrant levegő léptei hallatszanak,
és hiába keres társat.
nem maradt más neki, mint a hit hiánya.

Jelek fényből és árnyékból 2., 2012. Ceruza, tónusos papír, fehér pitt, 30x50 cm
(Potyók Tamás: Jelek fényből és árnyékból 2., 2012. Ceruza, tónusos papír, fehér pitt, 30×50 cm)

MAJDNEM (1.5 állandóság)

ahogy lassan nyíltak a szemek
és utat engedtek a fénynek,
úgy adták vissza útját a hitnek is.

tétova rései lettek az életnek,
benne a létezés,
mint lakatlan házban a nyílások között
átszaladó szél.

a szoba ugyanaz, és maradt a tér,
mint minden azelőtt.
a levegő is ugyanúgy jár-kél,
ahogy megjelent és kacérságával
felhívta a figyelmemet magára.

most is ott volt.
nézte ahogy lassan eszmélek,
miközben ruhája engedte útját a légnek
így az, incselkedve végigfutott a testén
megemelve a lenge szövetet
ott, ahol éppen járt.
ő tudta; felzaklatott a képzelet fájdalma.
talán álom volt az (zavart látomás).

megérintett és elvitt magával a mélybe.
a hiány és a nélkülözés képe.
csak a felboncolt testemet láttam
magam előtt, ahogy a lélek kiterítve,
és elszáradva az életért és hitért kérezkedik.
zavart kép és zavart álom.

pedig nem változott semmi sem.
csak az idő és az érzés más.
elveszíteni képzeltem
miközben ő mindvégig ott állt.

figyelt a szoba túloldaláról.
testét a falnak támasztva várt,
haja előrebukva elfedte alakját.
nézte ahogy megálmodom a nem létezését
és valóssá válik a nemlétezés.
(réver voyage)

elindult felém, szótlanul mellém ült,
szorosan hogy érezhessem.
remegett, ahogy én is.
látta és érezte, amit én.
kietlen, konok magány volt a kép.
kívülről szemlélte, ahogy belül
felbontom magamat.
ezt ő is látta,
miközben nézte az álmomat.

sokáig állt így, majd felébresztett.
csendes volt és türelmes velem.
hagyta, hogy megismerjem újra
őt és a teret,
azt amiben hagyott.

elindult felém,
közben a levegő felkapta és megemelte a ruháját.
úgy ért mellém, hogy meztelen volt újra.
megállt felettem, majd lassan az ölembe ereszkedve átölelt.
éreztem nem enged.
nem is akartam. szorítottam erősen.
ő ott maradt mellettem,
a semmiben a meztelenségét velem elfedve,
ahogy a hit, a lelkembe belemélyedve.

MAJDNEM 1.6 (dernier)

csak hinni akartam, hogy ott van.

eltűnt, ahogy belőlem is lassan az élet.
addig állt mellettem, még a kiszáradt bensőm megfeszült a padlón.
akkor odalépett,
lábával megmozdított, így láthatta; már nem élek.
megfordult, és kilépett az ajtón.
a száraz test maradványai, apró darabokra törtek a mozdulattól. (pas de coeur)

összerakhatatlan vége lett így a létnek.