a magyarországi zsidóság folklórja (tanulmányok, esszék)

(a jegyzet folyamatosan bővítve)

A zsidófolklórról

A zsidófolklór fogalmának értelmezése nem új keletű dolog a néprajztudományban. A zsidó hagyományokkal foglalkozó tudósok, vallásbölcselők régóta próbálkoznak a fogalom tartalmi meghatározásával és próbálják elhelyezni magát a fogalmat más, a hagyományokkal foglalkozó kutatási területeken. Ennek vizsgálatakor egy nagyon összetett fogalmi kapcsolat rajzolódik ki.

Egy Popper Pétertől származó gondolatot idézek meg, amely útravalóként is szolgálhat az elkövetkezendő oldalak olvasásához.

“…Ha a dolgok ismeretét elnyertük, akkor elértük a megértést; ha a megértést elértük, akkor az akarat őszinte; ha az akarat őszinte akkor a szív rendben van; ha a szív rendben van , akkor műveljük egyéni életünket; ha egyéni életünket műveljük akkor az otthoni élet szabályozva van; ha az otthoni élet szabályozva van, akkor a nemzeti élet művelése az alapja mindennek… Lehetetlenség, hogy az alap rendetlen, fölötte rendes legyen az épület. Sohasem volt olyan fa a világon, amelynek törzse karcsú s felső ágai nehezek és erősek. A dolgoknak oka és következménye van, az emberi ügyeknek kezdete és vége. Ha az egymásrakövetkezés rendjét ismerjük: ez a bölcsesség kezdete.” (Popper Péter: Belső utak könyve 1981.)

A fenti bölcsesség akár a zsidó szemlélet alapja is lehetne. A zsidó vallás és az öröklött hagyományok, a gyökerekből táplálkoznak. Szüksége van a zsidó embernek arra, hogy ismerje elődei hagyományait, az általuk megélt tradíciókat. Erre épül az az évezredes hagyomány kultúra, amelynek segítségével még ma is a kezdetekben kialakult szokásokat jelenítik meg a mindennapokban és az ünnepnapokon.

néprajz – zsidónéprajz

folklór – zsidó folklór

kultúra – zsidó kultúra

Ma már a kultúra és a néprajz fogalmai hasonló tartalmat kapnak, így ugyanazt az átfedést adják a zsidófolklór és zsidó kultúra fogalmak is. Természetesen a hagyomány világát is tartalmazó kultúra kifejezés nem mutat azonos tartalmat a folklóréval, attól tágabb, a műveltség tárgykörébe tartozóként illetve a művészetek és azok szerteágazó világát alkotó fogalomként aposztrofálják.

A zsidófolklór magyarországi meghatározását Voight Vilmos tette először:

“… Mind a magyarországi zsidóság, mind a „folklór” fogalmát a közismert értelemben használjuk: a magyarországi kultúrához huzamosabb ideig tartozó zsidókat vesszük ide, folklóron pedig a szokások, hiedelmek, költészet, zene, tánc, művészet, életmód közösségi megnyilvánulásait értjük. Ma már nemcsak a parasztok hagyományait nevezi így a magyar folklorisztika, hanem beszélhetünk városi folklórról, diákfolklórról, akár munkásfolklórról is.

Egyszóval semmi akadálya, hogy e sorba beillesszük a zsidó folklór jelenéseit is…” (Voight Vilmos: A magyarországi zsidófolklór körvonalairól 2007./4.)

Voight előtt számos – a zsidó néprajzzal foglalkozó – kutató próbálta meghatározni azt a fogalmat, amelyet teljes tartalmában neki sikerült, vagyis a hagyomány világára épülő fogalomrendszert, amely önállósítja a zsidó tradíciót, mint fogalmat. Kohlbach Bertalan, Hahn István, Heller Bernát, Scheiber Sándor, akik a zsidó folklór kiemelkedő képviselői és kutatói voltak, magának a fogalomnak a létezését jelezték,utaltak rá, de konkrét magyarázattal nem szolgáltak, viszont ők gyűjtötték össze azokat a jellemzőket, amelyek vallási alapokra helyezve a zsidófolklór tartalmát alkotják és ezen kutatások alkalmasak lehettek a mai meghatározásra. A zsidó folklórral foglalkozó kortárs kutatók közül Schőner Alfréd és Deutsch Gábor nevét kell megemlítenünk, akik a háború előtti múlt világából restaurálják a zsidó hagyomány világát számunkra. Történeteik sajátos zsidó világot rajzolnak, megelevenítve előttünk példaként említve; a Hegyalja, a Nyírség és Munkács zsidó közösségeit.

A zsidófolklór tudományos viszonyát vizsgálva ismernünk kell a zsidóság fogalmán belüli felosztások és csoportok meghatározásait, a zsidó jelképek szimbólumok világát, a zsidó ünnepeket, és hétköznapok kötelezettségeit, a kóserság szabályait, a zsidó nő és férfi kapcsolatát, és Istenhez való viszonyukat, a zsidó élet sorsfordulóit, a zsidó tárgyi kultúrát…

Beszélnünk kell a zsidóságon belüli csoportfelosztásról, az askenáz és szefárd zsidóságról, és ezekkel párhuzamosan említenünk kell a Baál Sém Tov által létrehozott haszid közösséget. Az erdélyi, illetve Magyarország keleti felében élő haszidok az 1900-as évek elején megjelenő tudósításokban már külön közösségként lettek említve, annak ellenére, hogy a haszidizmus tekintetében egy, a zsidó valláshoz kötődő, valamint abból elkülöníthető csoportról beszélünk.

Az askenáz zsidók a Szentély második lerombolása utáni szétszóratás következtében az Európa északi területein pontosabban a Németalföld vidékén letelepedő zsidókat jelentik. Feltevések szerint az askenáz közösség néhány száz, dominánsan férfiból álló letelepedő zsidóból állt, akik a helyi asszonyokkal házasodva erősítették meg közösségüket. A szefárdok, egyedi ladino (héber-spanyol) nyelvjárásukkal is különbözve a spanyol területeken élő “keleti” zsidóságot jelentették, akik az 1492-es kiűzetés után francia, holland területekre és a Török Birodalom egyes részeire menekültek. Sorsukat az 1492. március 31-én kiadott száműzetési rendelet pecsételte meg, amely Av hó 9-ik napjáig adott nekik türelmi időt . Av hó 9-re esik a Tisa Beáv, az Első és Második Szentély lerombolásának szomorú napja. Az ott maradt zsidók a kényszerrendeletek hatására vagy felvették a keresztény vallást vagy akik hitüket megtartva továbbra is zsidónak vallották magukat, lemészárolták őket.

A zsidó valláson belüli irányzatok elemzése összetettebb.

Magyarországon, a korábban orthodox irányzathoz kötődő zsidók mellett megjelentek a polgárosodás folyamatában vallási hagyományaikat is átalakítani kívánó neológ követők is, akik a Moses Mendelssohn által fémjelzett, és felvilágosodás hatásaihoz köthető új vallási ághoz tartoztak. Az igazán jelentős változás, a két irányzat állapotában 1868-ban, a Nagymihályiban rendezett zsidó kongresszuson történt, amikor is egy harmadik irányzat lépett elő a status quo ante ág tekintetében. Példaként említem, hogy a Debreceni Zsidó Hitközség a status quo ante irányzathoz tartozik, templomukat az 1900-as évek elején építették és a mai napig működik a városunkban. Mindezen hitbéli irányokkal szemben, a későbbiekben megjelentek, a reform ág új vonulatai, amelyek napjainkban már a női rabbi és női kántor meglétét is engedik. A haszidizmus megjelenésével, az őket ért pogromok hatására történő vándorlásukkal, új vallási irányzat szereplői jelentek meg a magyar területeken az 1700-as évek közepétől. Azt megelőzően, csak szórványokban találhattunk haszid családokat, azokat is elsősorban a galíciai határhoz közel. Az 1800-as évek végére már szép, és jelentős számú közösségeket alkotva tartoztak a lokális társadalom csoportjai közé, elsősorban a vidéki kis városok és települések zsidóságát erősítve. Ők azok, akik az ortodox kultúra mellett, a legjobban hozzájárultak a zsidófolklór sokszínűségéhez és gazdag kincsestárához.

A zsidófolklór alapjainak említése során nagyon fontos a beszélnünk Tóráról, melynek tanai alkotják a zsidó hagyományok legnagyobb részét, mely hagyományok azok összegyűjtése és értelmezése az 1900-as évek elejétől folyamatos.Alapkitétel, hogy Mózes Öt Könyve a legmeghatározóbb Írás a zsidóság hagyományvilágában. A legfontosabb Tóra-i intelem, a “Mondd el fiaidnak…” teszi állandóvá a zsidó hagyományok továbbörökítését, mint olyan fundamentumot, amely nélkül sem nemzet, sem nép nem élhet.

Ez határozza meg az ünnepek világának bemutatását és a hétköznapok leírását. Olyan jellemzőkkel és a zsidó vallás liturgikus szabályai sokaságával találkozhatunk, amely talán egyetlen vallás tekintetében sem vonultatható fel. Ezt a sokaságot csak erősíti a mindennapi imák szerepe és azoknak a zsidó ember életében elfoglalt helye is.

A vallását tartó zsidó naponta háromszor imádkozik. A zsidó folklór szerint éjjel a zsidó ember lelke felszáll a Mindenhatóhoz és reggel amikor felébred, első dolga kell legyen megköszönni, hogy Isten visszaadta azt.

Az ünnepek állandósága, kiszámítható periodikussága szintén meghatározó a zsidófolklórban, gazdagítva annak hagyományrendszerét és unikalitását más hittel szemben. Viszont előfordul hagyomány átmentés, átvétel is, példaként említve a legfontosabb ünnepként számon tartott szombat ünnepét, amely oly annyira beévődött a zsidó hagyományok világába, hogy a zsidókkal együtt élő más népcsoportokhoz tartozók is átvettek a szombat tartás hagyományából. A szombat különlegessége, és zártsága hozzájárult ahhoz hogy a zsidókkal szembeni előítélet és megkülönböztetés kialakulhasson. A keresztény kultúrától idegen szombat-pihenőnap fogalmak párosítása csak kiélezte a különbségek adta sztereotípiákat.

A zsidó hagyományok sokszínűségével párhuzamban zsidóság tárgyi néprajza is legalább olyan színes palettával bír, ezek elválaszthatatlan kapcsolata vitathatatlan. Hiszen a zsidó tárgyi kultúra a zsidó liturgiák szerves része, amelyek egyaránt megtalálhatóak a zsinagógai és az otthoni liturgiák tekintetében. Olyan színes palettát tudnánk felsorakoztatni amelynek használat mind a racionalitást, mind pedig a tárgyak szimbolikáját figyelembe véve a zsidó hagyományokat újra magyarázhatjuk.

Miről is van szó?

A zsidó hagyományvilágban a tárgyak szerepe elengedhetetlen. Ezek olyan tárgyak, amelyek a vallási liturgiát kísérik illetve a mindennapok megélésében segítik a zsidó embert.

A menora, amely a hét ágával a Szent Sátorban is világított már és lett a zsidó nép egyik szimbóluma a teremtés hét napjának utalásával.

A hanukkia, amelyet a kívülállók sokszor összetévesztenek a menorával pedig az előbbi a héber hanukka, felszentelés nevéből eredeztethető és a hanukkai csoda nyolc napjára emlékeztet bennünket, hanukka ünnepén.

A mezüze, amely az ajtófélfák felső szegletén nem csak arról árulkodik, hogy egy zsidó otthonnal van dolgunk, hanem szimbolizálja Isten jelenlétét is.

A tálisz, amelynek szemlélő rojtjai és az azokon lévő csomók számértékei a 613 “Tedd” és “Ne tedd” micvákra utal.

A tfilin, amelynek felhelyezésével a zsidó férfi imája közben különleges utat nyit meg a Mindenható felé, hiszen a karra helyezett imaszíj dobozkája a szív felé mutatva jelzi azt, hogy a zsidó ember imáit a szíve kell vezéreljen és a homlokra helyezett dobozka pedig a zsidó férfi Mindenható felé irányított gondolatait jelzi.

A fenti sorok kevés példázata során szembeötlik, hogy a tárgyak és szokások elválaszthatatlan egységet képeznek mind az ünnepek, mind pedig a hétköznapok világában.

Alapvető pillérek a zsidó hagyományban, avagy a nő, a férfi, és az isteni kép

A zsidó zene folklórjához

(A felvilágosodás és a haszidizmus hatása a zsidó liturgikus zenére)

A magyarországi zsidóság történelmében befolyásoló tényezőként tekinthetünk a felvilágosodás és az azt követő reformkor időszakára mind történelmi, mind társadalmi, kulturális, mind pedig vallási szempontból. A török hódoltság időszakában a magyar területen élő zsidóság csaknem teljesen eltűnt. Leginkább Erdélyben, illetve Nyugat-Magyarországon maradtak jelentősebb, gazdasági szempontból is meghatározóbb számú közösségek. A hódoltság utáni időszakban nyugat Morvaország és Lengyelország felől érkeztek zsidó bevándorlók hozva magukkal önön zsidóságuk kulturális jellemzőit. Letelepedésük a falvak szempontjából volt meghatározó iparos-mester- és kereskedő emberek lévén. A városokban akkoriban nem engedték letelepedni őket pl. Debrecenben is az 1800-as évek közepén engedélyezték a letelepedést a várost övező külső telepek mellett, de akkor is csak meghatározott tevékenységi körök ellátására.

A felvilágosodás időszakában lett először figyelemkeltő a zsidó lakósok száma amikor is 1787-ben II. József népszámlálása után 80 ezres regisztrált zsidót jelentettek. Ekkor az országon belül nagy migráció indult el, inkább a nagyobb földesúri birtokok körül telepedtek le a zsidók, ahol is a földesúrnak kedvező tevékenységi kör miatt letelepedési jogot kaptak. A letelepedési jog pedig maga után vonta a hosszabb, illetve végleges tartózkodással járó infrastruktúra kialakítását is: imaház, vágó, rituális fürdő, zsinagóga építését. A magyarországi zsidóság első jelentősebb megerősödése a II. József 1783. évi szabad királyi városokban való letelepedési jogra vonatkozó rendeletének kibocsátásának idejére tehető, amikorra már a vidéki zsidók több generációs családokkal vannak jelen az adott településeken. Ezt felülmúlni csak az 1849-ben előterjesztett és 1867-ben jogerős rendelet tudta, mely az emancipációt engedélyezte a zsidóság számára.

Az akkoriban igen erős mértékben fejlődő felvidéki és hegyaljai, többek közt máramarosi zsidó közösségek megléte állandósult, beépült az település társadalmi körforgásába.

Az ószeres zsidó: A handlé

Az szegén zsidó

Hogy gondulkozik,

Elmúlott a sábesz,

Tovább vesződik.

Vészi bugyrát

És az bugyorgyát.

Mén az uccán,

Fújja a sípját.

Hozzatok rongyot,

Hozzatok kócot.

Hozzatok sok rongyos

Bunda darabot.

Adok érte

Fűzőt, pántlikát,

Az ékesíti

Föl a leánt. (Népdal, 19. századi gyűjtés) (Száraz Miklós Gy. 2004.)

A felvilágosodás ember és gondolkodás központú tartalmiságával meghatározta a vallások és a kultúrák későbbi fejlődését.

Abban az időben nagy szerepe van az irodalmi szalonoknak és a kávéházaknak, az enciklopédiáknak, ismerettáraknak, szótáraknak. Mindezek hatására sokan kezdenek aktív alkotói lenni ezeknek a közösségeknek az irodalom, képzőművészet terén.

A korszak rendkívül nagy jelentőségű a hazai művelődéstörténet, sőt nemzeti lét szempontjából is: a szerves irodalmi élet, az ehhez szükséges intézmények és mindenekelőtt a mindenre alkalmas szintűvé fejlesztett anyanyelv előfeltétele volt a modern polgári nemzetté formálódásnak. (V.ö. Kármán Gy. 2004.)

A korábban említett haszidok “új” zsidó vallási mozgalma, Podóliából, Ukrajnából, Galíciából Hucul-földről elvándorló zsidók elnevezése – a „heszed” jámbor szó alapján. Megindítója, vezetője Bál Sém Tov volt. A haszidok magyarországi közösségei főként Kárpátalján, a Tisza mentén, a Zempléni hegységben, a Bodrogközben voltak. (Száraz Miklós Gy. 2004.)

A haszid közösség hazai nehéz elfogadásában szerepet játszott az erős vallási kötődés mellett a vallási élet központjában álló rebbe, caddik tisztelete is.

Bár eme igen nagy tudással, filozófiai érzékkel bíró rebbék már az első időszaktól kezdve maradandót hagytak az utókor számára. Pl. a Szól a kakas már című népdal is, melyet Reb Eizik Taub nagykállói csodarabbi kedvenc dalaként aposztrofált az utókor. Móricz Zsigmond az Erdélyi trilógiában Bethlen Gábor kedvenc dalaként említi. Szabolcsi Bence zenetudós vizsgálta meg a dal keltezését „Taub Eizik 1780 körül került Nagykállóra melamednek (tanítónak) a nagykállói rasekol gyerekei mellé, s ott később rabbi lett. A költői lelkű, természetszerető pap a legenda szerint mezei sétája közben hallotta a dalt egy pásztorgyerektől, s egy belső hang ellenállhatatlanul ösztönözte őt annak megtanulására. Megvette hát a dalt két pengőért. Abban a pillanatban, amikor a vásárt megkötötték a rabbi megtanulta a dalt a pásztorgyerek meg elfelejtette. Azóta a felvidék zsidósága magáénak érzi a nótát, és zsoltáros virrasztásai, s egyéb vallásos ünnepei alkalmával mindenütt énekli, mivel annak szövegéből Messiást váró, allegorikus értelmet érez ki.” (Budapest 2000.Muzsikás együttes )

A dal a zsidóság zsidó népzenei világának egyik legismertebb, és legkedveltebb dallama, és ennek az lehet a magyarázat, hogy a zmirotok kategóriájától nem idegen motívumai, valamint a haszid – erdélyi – máramarosi dallamok összecsengései,azok harmóniája,megidézi az egykori zsidó világ, a vidék zsidóságának lelkületét, dallamvilágában hidat vonva Galíciától Máramarosig. A dal a mai napig a magyar népdalok csokrában kiemelt helyet foglal el úgy, hogy annak zsidó eredetét valaki is felemlítené.

Több ilyen dal maradt fent, mint például a szászrégeni, marosszéki zsidóknál is a „Ite-Ite Bábele” … A zsidónak van, van, van …

érdekesség, hogy Csokonai a Dorottya című művében, már a XVIII. században ír a „hegedűn és cimbalmon muzsikáló” toponári zsidó zenészekről. A hegedűszólót kísérő cimbalom régi hagyomány az erdélyi zsidó zenében és a keservesként említett művek közt találhatjuk például a Chanukka gyertyagyújtásról szóló 1900-as évek elején román területen rögzített népdalt is „Áldd meg a gyertyákat!”. A liturgiában és a para-liturgiában lehet utalást találni, hogy hangszerrel zenéltek volna, így a máramarosi területről hozott Chanukka előestéjén a gyertyagyújtáskor verbuvált zenekar jelenléte nem meglepő. (V.ö. Muzsikás együttes 2000.)

A kápátaljai zsidó menyasszonyok lepedő alatti tánca, mely a jegyespár tánca, szintén szorosan hozzátartozik a haszid örökséghez. E területről a Halmos Béla által gyűjtött széki prímástól származó (Ádám István „Icsán”) széki csárdást is megemlíteném „Ó komám ne búsulj,/csak nézz rám!”/”Hej koma ne zsuriszja,/Tajna mene pode viszja!” szöveggel mely hosszú évtizedeken át kísérője a Mezőségi Szék-i ünnepeknek amit az asszonyok a hagyományos csárdásokkal ellentétben kendővel táncolnak.

Végül a zsidó liturgia említésekor elhagyhatatlan Szombat ünnepéhez kapcsolva a Szombat este búcsúztató haszid dallamot, mint érdekességet írom, melyet a Bodrogkeresztúrról származó változatában Simon Zoltán közölte:

„Fényességes és nagyakaratú Isten.

Szükségemben hozzád kiáltok,

Mert egyedül te segíthetsz,

Mert te vagy erőssége

Üdvözülésemnek.”

A dalnak liturgikus szövege van, de nem egyértelműen liturgikus dallamú. Sebestyén Márta a Muzsikás együttessel közös magyar zsidó népzenei anyagában hallható is. Nők nem vezethettek liturgiát, de ők is imádkozhattak énekelve, ezért az paraliturgikus éneknek tekinthető.

Mára az említett zsidó zenei világból igen kevés restaurálható. A zsidó zenei motívumok beépültek a közeli települések népzenei elemei közé. Ez magyarázható azzal, hogy a falvak közösségeiben a zsidó dallamok előadása a cigány zenészek feladatává vált. Ők őrizték és hagyományozták tovább a zsidó dallamokat, melyeknek a tovább és visszatanulás folyamán változhattak. A változást a cigány zenei motívumok becsempészése jelentette. Azért használom a becsempészés szót, hiszen jellemző a vidék cigányzenészeinek előadásmódjára, hogy a cigány zenétől távol álló zenei elemeket is átiratként cigány zenei motívumokkal töltik meg, amely mind az előadás módjának könnyebbségét, mind pedig azok megjegyzésének könnyebbségét jelenthették.

A dallamok átörökítése során a korábbi zsidó zenei elemek részben, vagy akár teljesen is eltűntek.

Az említett leghíresebb zsidó-magyar népdal esetében, a Reb Eizik Taub által gyűjtött és szövegében átköltött “Szól a kakas már” a dal karizmatikusságát és a népzenei világban lévő önálló életét hangsúlyozza, hogy ebben a dalban nem történtek ilyetén változtatások.

Ennél a dalnál a “Nagykállói Csodarabbi” által írt szöveg az eredeti dallamvilággal a mai napig megmaradt. Kisebb változtatások csak annak autentikus előadása során tapasztalhatók, de azok is inkább jazz zenei elemeket használnak, bővítve ezzel az igen értékes etno-jazz zene palettáját.

Fontos kiemelnünk, a Kányádi Sándor által kutatott máramarosi zsidó versekből és dalokból álló gyűjtését is, melyet a Gryllus fivérekkel dolgoztak  közösen át.

A zsidó zenei világ legtöbb dallama a haszid közösségek által lakott területekről származik, ennek oka a haszid kultúra zeneközpontúsága.

A holokauszt, annak társadalmi értelmezhetőség háttere “néprajzi” megközelítéssel

(Identitás és kultúra avagy összefüggés a holokauszt jelenkori értelmezésével)

“…Groó Diana két évvel korábban keletkezett, Córesz című, jelentős, izgalmas dokumentumfilmje, maroknyi zsidó fiatal – kortársai – vallomástöredékeiből, életük rögzített kulcseseményeinek részleteiből komponált alkotás. A film végén az egyik beszélőt, késő huszonéves kulturális antropológust kíséri a kamera a Kozma utcába, édesapja, nagyszülei sírjához. Áll a fiú a gazos parcella szélén – háttérként a jól ismert környezet: a madárcsirippelés, a közeli reptérről startoló, vagy odaereszkedő repülők moraja – és a beszélő valami olyasmit fogalmaz meg, hogy itt a temetőben lehet valahogy a legigazabbul ezt az egészet megragadni. Magyar zsidóságot, generációs érzést, meg- és a kibeszéletlenséget, elszalasztott találkozásokat, hiányt, a hézagot….” (Halász T.: 2004. Bp.)

Az előbbi idézet a Szombat folyóirat hasábjain jelent meg és Groó Diana Córesz című filmjére utal. Nem csak a filmre. Az ön- és öntudat keresésre, az egész Magyarországon élő zsidóságra, annak önmagára találására vagy a múlt és származástudat ösztönös elrejtésére.

Egy nép, egy nemzet különös és egyedi ismertetője a saját kultúrája; a múlt, az örökség, a szokások, az életmód, a hitvilág, az élet mindennapjait kitevő események, a gondolataik, mely az egyedi és tradícióhoz erősen ragaszkodó neveltetésükből fakad, melyet nem egyformán élnek meg, pontosan zsidóságuk sokszínűsége miatt, mely a tradicionális és vallási szokások eltéréséből adódik.

A fenti gondolat üzenetét – annak ma mások számára megfoghatatlan fogalom azonosíthatóságát, – a mai utódgeneráció esetében a már idősebb korosztályon túl, csak egy kisebb szegmens tud megélni. Kevesen örökítették tovább a szokásokat, amelyet a századfordulón élő és zsidó hagyományokat még erősen tartó családjaikból hoztak magukkal; jellemzően, az akkori vidék ortodox és haszid közösségei életéből.

Ők azok, akik a jelenben is erős zsidó identitással bírnak és szüleik, nagyszüleik ma is ragaszkodnak a vallás, az életvitel beidegződött, öröklött és előírt hitbeliségéhez, szabályozott szokásaihoz. A ma élő zsidókat tekintve szerencsés az, akinek lehetősége adatik ilyen közegben átélni ezt a miliőt. Minden ironizálást és erős dramatikus elemzést félretéve elfogadhatatlan annak a tényét mellőzni, hogy egy a társadalmakban állandóan perifériára helyezett zsidóság a mában is a kibontakozás, kibontakoztathatóság problémájával küzd, az identitástudata egészséges vagy sérült állapotában, s ennek orvoslásaként az utódok tudatos, és annak ellenkezőjeként definiálhatóan igen erős tudattal ösztönözve a családtagokat identitásuk megmaradásának állapotára.

A “Kit tekinthetünk zsidónak?”, a “Van-e zsidó kultúra?” kérdések felvetésekor, magyarázatként egy sokszínű és összetett fogalom definiálására jutunk. Annak ellenére, hogy sokan ennek a gondolatnak az eltűnését, vagy magának a fogalomnak a tartalmi beszűkülését hangoztatják. Ők azok, akik nem ismerik és nem is akarják megismerni a zsidóságot. Amit nem ismer az ember attól fél, s amitől fél azt bánthatja illetve törekedhet arra, hogy saját világából kirekessze.

Ez lehetett az oka a zsidókkal szembeni szegregációs törekvésnek, valamint a szélsőségek újra erősödésének. Az adott társadalmak kirekesztő tagjainak szüksége van arra, hogy az életében, társadalmilag deviánsnak tűnő történéseket magyarázatként egy, az általa megszemélyesített világ hibájaként állítsa be. Ez történt évezredekkel ezelőtt, és ez történt a II. világháborút megelőzően, illetve történik napjainkban is.

Azok magatartási formája ez, akik hiányos ismeretekkel bírnak afelől, hogyan éltek a II. világháború előtt a zsidó családok a városokban és a falvakban, nélkülözhetetlen részeként az adott települések társadalmának. Ők azok, akik nem tudják, hogy mit jelent a szombat megtartása, amely vallási,-erkölcsi,-nevelői tartalmával, szokásjelentőségével erősíti a család intézményét, a társaskapcsolatok tiszteletét; azt amikor a nő, a férfi szerepek kiteljesedése elengedhetetlen mindahhoz, hogy a gyerekekben a szeretet, a tisztelet, az erkölcsösség tudatát kialakítsa a mindennapok általános tanítása mellett.

A zsidó családok, elfogadva a Tóra parancsait, és elfogadva az elődeik hagyományait, örökítették át gyermekeik világába a zsidó hagyományok rendszerét, melyhez minden lehetőség adva volt, ahogy azt korábban említettem a zsidófolklór sokszínűsége kapcsán.

A holokauszt utáni időszakban, a rendszerváltásig ez, mint elfojtott szokás- és, vallási rendszerként volt jelen nagyon sok zsidó családban nem tartva így meg sem a szombatot, sem más zsidó ünnepet. Nem véletlen a magyarországi rabbik állandó kérése és intelme, hogy “legalább az ünnepekkor látogassák a zsidó közösségek tagjai a templomaikat”.

Ha az említett szempontokat vizsgáljuk, akkor beszélhetnénk eltűnő kultúráról is, hiszen a vallás-tradíció-szokás-erkölcs egysége folyamatosan sérül, integrálódik és ennek következményeként asszimilálódik más népek hagyományaihoz. Ez részben igaz is. Viszont a zsidóság erős társadalmi jelenléte ennek az ellenkezőjét is bizonyítja, igazolja hogy elindult egy akkulturációs folyamat, egyfajta át-és újrarendeződésként.

Természetesen a jelenkori zsidók által átörökített hagyományok csak részben egyeznek meg a háború előtti, a zsidók által gyakorolt hagyományvilággal. A háborúban áldozatul esett zsidók, magukkal vitték azt a világot, amely mind a vallási kötelmek köré, mind pedig az örökített hagyományok köré olyan szokásrendszert alakított ki, amelynek ma már csak töredékeit élik meg a magyarországi zsidók. Bátran kimondhatjuk, hogy a világ zsidóságának a hagyományvilága is eltért a 70-80 évvel ezelőtti állapottól.

A vallási hagyományok esetében a Tóra parancsát követő liturgiák ma is követik az elődök szokásait. Ebben az esetben a liturgiákat kísérő szokások, azok amiket kevésbé vesznek kötelezően. Ez sok esetben azért is van mert az imádkozáshoz szükséges tíz zsidó férfi, a minjen nincs meg.

A háború utáni években ez a legtöbb magyarországi város esetében nem jelentett problémát, hiszen a deportálásokból visszatérve, az estek jelentős részében újra tudták szervezni és vallási tartalommal megtölteni az ott lévő zsidó közösségek életét. Az akkor már idősebb generáció folyamatos elhalálozásával csökkent a minjen tagok száma is, hiszen az utánuk következő generáció nem tudta, vagy már nem akarta tartani a szokásokat. Volt eset, amikor a kommunista rendszer miatt tették ezt. Így bár lassan, de a közösségek tagjai elmaradtak, vagy meghaltak és a legtöbb helyen már csak a megüresedett zsinagógák árulkodnak arról, hogy egykor szép, és nagy zsidó közösség élt ott. Szabó István Napfény íze című filmjében napjaink történéséig a Sonnenschein család leszármazottai folyamatosan veszítik el a tradíciót jelképező tárgyakat, – melyek örökségek – valamint a szokások ismeretét, a nevet melyet magyarosítanak, a vallási öntudatot, melyet katolikus vallásúnak keresztelve hagynak el. Egy gondolattal kifejezve, elhagytak mindent, ami a zsidósághoz kötheti őket elzárva ezzel a múlt ismeretét. A film végén egy megindító jelenetben korunk szereplője visszaveszi a család korábbi nevét és felszabadultan sétál a pesti utca forgatagában mögötte pedig Szabó István rendező alig észrevehetően követi őt. Úgy mint az utódokat, az örököseket a zsidótudatuk, amelyet generációk elfojthatnak, de ott lappang és arra vár, hogy felszínre törhessen valamikor, bennük, későbbi generációik családtagjaiban. Vámos Miklós Apák könyve című regényében olvasható az a képesség ami visszavezeti a szereplőket az elveszettnek hitt emlékekhez, majd a jövőhöz, és mint egy, az emlékeket tartalmazó könyv, melyet generációkon át írnak a hősök, akik nem csak történetüket elmesélve, hanem örökül hagyva az utódok számára egy nehezen megfogalmazható érzést, ami önmagunk és a világhoz való viszonyunk stabilitását jelenti – az öntudatot, az önön zsidóságuk kultúráját és hitüket, a fiatal generációk feladataként mutatják a múlt keresésének feladatát, rájuk bízva a kiválasztás lehetőségét, a szokások a vallási tradíciók felélesztését.

E gondolatoknál felismerhetjük azt a korábban már megfogalmazott tényt, amely a hagyományok továbbörökítésének fontosságát magyarázta, a generációk szerepét vitathatatlanná téve így. Ez egyfajta jól elosztott szerep is volt a háborút megelőző időkben; az idősebb generáció múlt idéző és hagyománykövető életébe aktívan bevonta fiatalabb generációt, a vallási és öröklött hagyományt ápolóló életébe.

Reprodukció ez, a sajátos és személyre szabott zsidó kultúra reprodukálása.

Ezzel természetes módon indítva el, azt az újra- valamint átalakulási folyamatot, amely kötődik a tradicionális elvárásokhoz, zsidó kulturális elemek elsajátításához, mellyel sok esetben komoly megalkuvásokat kikövetelve a korábbi életmód részbeni vagy teljes megváltoztatását igényelve.

Származásaink, vallási tudatunk tartalmának különbözősége miatt, adott a kultúrában vállalt szerepünk eltérősége is azonosítja, – a magyarországi zsidóságot tekintve – több kis egységre bontva azt, amit mai zsidó kultúrának mondunk. A fiatal generációkban feléledő és erősödő zsidósághoz való tartozási vágy segíti az akkulturációs folyamatot.

A zsidók különböztek (és ma is különböznek) más társadalmi, vallási rétegtől, viszont ezzel párhuzamosan meghatározó szerepet töltöttek be az adott település, falu, város társadalmi életében – akár a tudatosságot tekintjük vagy akár a spontaneitást. A látszólagos vallási elzártságuk sokszor nem eredményezett olyan elkülönülést a más felekezet tagjaihoz viszonyítva, mint amilyet az kívülről mutathatott. Ebben feltehetően közrejátszott az a tény, hogy a települések társadalmi, gazdasági életének is meghatározó személyei voltak a zsidók.

A zsidóság hovatartozása a mai napig nem tisztázódott a magyar társadalom rendszerében, ahogy Heller Ágnes is utal a Zsidókérdés megoldhatatlansága című munkájában a zsidókérdés sem vallás, sem nemzet, sem gazdasági egység, leginkább hovatartozás a zsidóság. (Heller Á. 2004.: A “zsidókérdés” megoldhatatlansága avagy miért születtem hébernek, miért nem inkább négernek című munkájában a zsidókérdést, s annak gyökereit kutatja. A pontos idézet:26.p.”. ..nem a magatartás, nem a vallás s nem a kultúra, hanem a származás “kérdésévé” vált a “zsidókérdés” ….”)

Életforma, vallási alapokra helyezett szabályrendszerrel, mely az egyén szabadságát megtartja, de azok megtartása állandó függőséget jelent és identitására emlékezteti. Ezt a definíciót feltehetően a dogmanélkülisége adhatja. (Raj T. 1990.)

Az egyén szabadsága, valamint a zsidó kultúrában vállalt szabadsága szembeütközhet a vallási és tradicionális elvárásokkal, mely ütközések át-és újragondolásra adnak lehetőséget a zsidótudat megélését illetően. Ennek vizsgálatakor figyelembe kell vennünk azt tényt, ha zsidó családba születik bele az egyén, így annak életmódbéli különbözőségét nem, vagy csak a sokkal később érzékelheti, amely különbséget felerősíthet az ha több más nemzetiséggel vagy vallási közösséghez tartozó emberrel él együtt.

A kultúránkban lévő ilyetén mozgás viszi tovább azt az átalakulási folyamatot, mely az akkulturációt jelenti.

Ez nem veti előre a zsidó kultúra kötelező átalakítását, hanem ma a zsidó kultúrában még fellelhető tartalmak felszínre hozását, értelmezését adhatja a megtarthatóság és megélhetőség figyelembevételével a mindenkori jelen szempontjából.

A zsidóság nem tud jelen lenni az adott földrajzi és társadalmi tekintetben, ahogy az a holokauszt előtt volt, viszont a zsidó kultúra megerősítésével, értelmezéseivel magyarázatot tud szolgáltatni a magyar társadalom számára, megerősítve ezzel a társadalmi megértést, empátiát, és toleranciát. Természetesen, ha a társadalom is fogékony közeg annak befogadásra.

A Mózesi-sors, mint identitás örökség jelenléte mind a mai napig megtapasztalható a zsidó lét kapcsán.

Mózes indentitás- és útkeresésének története a zsidóság örök története is, mintha az Örökkévaló arra a sorsra íratta volna a zsidókat, ami a folyamatos zsidóságtudat keresésé és annak megtartásé. Nem is gondolnánk, hogy Mózes akkori dilemmája, ami a hovatartozás kérdését veti fel, a ma emberének alapvető kérdése lesz, függetlenül attól, hogy valaki zsidó vagy nem.

Ebben az identitásválságban, mely a mai zsidóság mai problémája, nagy szerepe van a magukat zsidónak valló gyerekek (és kimondhatjuk, hogy sok esetben felnőttek) oktatásának, amikor is a zsidó vallási szokások és más tradicionális események kerülhetnek bemutatásra, az esetenként szükséges vallási magyarázattal együtt. Nagy szerepe van továbbá a zsidóságtól kívülálló nemzeti, társadalmi csoportokhoz tartozó egyén képzésének, nagy hangsúlyt helyezve a holokauszt oktatására.

A zsidóságról, a zsidó hagyomány és vallási szokások ismerete nélkül nem lehet beszélni és ezek hiányában értelmezni a holokauszt történését, téves teóriákat adhat. Ismernünk kell azt az életmódot, azoknak a mindennapoknak a történéseit amelyekből kiragadták a magyarországi zsidóságot, megteremtve számukra a teljes jog-, gazdasági- társadalmi- élhetőség esélytelenségét.

Ezt az empátia teljes igénybevételével kell tennünk.

A holokauszt szó jelentése, mint “égő áldozat” utal az ókori Görög birodalom területén lévő áldozó-áldozati helyeken lévő áldozati lángokra. A lángok sok esetben állati áldozatok kísérő jelenségei voltak, viszont más esetekben maga a tűz jelenléte szerepelt áldozatként. Hogy ezt a tankönyvszerű részt miért említem? A holokauszt szót a tűz jelenségével párosítani, mára már állandó sztereotip megállapítás a zsidóság népirtást tekintve.

Ha a fogalmat, és a fogalom keletkezését vizsgáljuk a, hogy a holokauszt még folyamatában lévő esemény és az égő áldozat tűzi mivoltát vetjük össze, melynek nem volt szabad kialudnia és ezért a feladatért hozták az istenek templomaiban tevékenykedő papok azt az áldozatot, hogy táplálták folyamatosan az adott istenhez célzott áldozati tüzet.

A jelen társadalmai is – függetlenül az adott országtól – illetve a társadalom egyes szintjei, egyes résztvevői szintén táplálják a holokauszt eszmevilágát, folyamatát, és ez ma már nem csak a zsidóságra vonatkoztatható, mint célzott csoportra.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s