versek

az idő türelme (verseskötet)

jahrzeit

201103142649

csak a szavak jöttek,

csak azokat tudtam.

nem álltak össze a gondolatok.

nem akarták a jelentést

összefűzött fonálként köré szőni annak

ami itt belül van.

a halk elme volt az, ami úgy csinált,

mintha némasági fogadalmat tett volna.

pedig nem így volt.

akárhogy kívántam,

belőlük nem állt össze más

csak töredék.

töredéke a létnek

töredéke annak, ami elmúlt.

töredék 1.

elkérte Isten a Napot és úgy tett

mintha nem akarná visszaadni.

meghagyta helyette az éjjelt és annak minden ridegségét.

elkérte, hogy az emlékezett makacs

bajtársa lehessen az időnek.

töredék 2.

a napok, melyek elzúgtak sebesen

mint vonat a hosszú síneken

úgy hajtott fejet a lét,

az elmúlás minden percének.

nem viaskodott.

hagyta hogy kilépjen a medréből

és beterítse akaratával azt,

amit a szív és az ész ellenzett.

azt hogy a jahrzeit-nak emléke légy.

hadakozott természet, az elrendelt

világgal szemben,

de végül megkapott téged

és felemelt a mindenható világ fölé.

töredék 3.

álmokat vitt el az idő

azokat, amikben elhihettük, hogy sérthetetlenek vagyunk.

eltelt egy év.

a fájdalomba burkolt csalódás mellett

ott ül a hívatlan üresség is,

mint két nincstelen a vasúti peronon,

akiket csak a másik léte tart életben.

eltelt egy év.

a súlyokkal megrakott napok alig bírták vinni az időt.

mintha nem is akarták volna ezt megtenni.

megrakva, belesüppedve a idő lomha és sártól teli útján,

vonszolta magát.

rálépve a percekből kirakott utcakövekre.

mint eltévedt utazója a létnek.

töredék 4.

január, és most újra megint a hideg, és a lucsok

ami járdát körülveszi az csak a rideg mocsok,

és belelépve érzem,

mint lápnak ragadozója lehúz és marasztal.

emlék, amit a makacs múlás kényszeredetten felfal.

töredék 5.

… emlékszel?

amikor már olyan gyenge voltál, hogy

a bot is alig segített neked a járásban,

rávettelek, hogy menjünk el a temetőbe.

néztem ahogy próbáltál magad öltözni, időnként megálltál,

és mint színdarabok szünetében, minden ruhadarab felvétele után,

pihenésként váltottunk néhány szót.

de a kardigánnál csak a csend maradt, miközben

a percek néma súlya ráült a szoba üres terére.

a hallgatás, mint konok hangulatfelelős lépett be, maradni akart.

erőt gyűjtöttem és a csend minden foszlányát elzavarva,

halkan elárultam neked, hogy a barátom vagy.

rám néztél, mélyen a szemembe és utána sokáig nem beszéltünk.

hosszú, csendes út volt.

csak a robogó autó moraja kísért bennünket,

megtörve ezzel az utazás némaságát.

azt a némaságot, amitől akkor már néhány éve lelassult az idő,

magával cipelve sorsod súlyát.

éreztük erejét veszti,

ahogy a lelked is.

néztem, ahogy lefoglalt téged a futó épületek látványa,

közben arra gondoltam, hányszor is tettük meg régen ezt az utat.

gyerekként szerettem a temetőbe járni veled.

mindig magaddal vittél és minden alkalommal,

ott kint a sírok között, elbeszélted a zsidóságunk történetét.

én pedig, mint mesét rajongva hallgattam,

miközben megelevenedett előttem a rokonaink alakja,

akik mesehősként nyitottak újabb fejezetet az életemben.

a történeteid megidéztek mindenkit.

még azokat is akik a porszagú út után pernyékként játszották el életük angyalszerepét.

akkor te vittél engem.

most én vezettelek.

akkor a mese más volt.

most én akartam elhitetni veled, hogy annyi időt tölthetünk még együtt,

amennyit csak szeretnénk.

most én akartam elmesélni neked, hogy a főhős te vagy,

és mint minden mesében, a megannyi akadályon keresztül

túljutva elnyered a boldog élet örökét.

a sírok között botorkálva

eljutottál ide.

ide, ahol szüleid örök háza lett.

Bét Hácháim.

a sírok közti keskeny út rossz vezető volt,

a földből kiálló kövek untalan érezték rajtad,

valami nagy erő vitt közéjük, ahova alig bírtalak követni.

akkor még nem tudtam, fontos megbeszélésed volt.

azt, ami ellen korábban alkudoztál

most elfogadtad.

már nem láttam a szemedben azt a dacos mosolyt, amitől tudtam, te másnap is leszel.

most nem.

most fáradt, és a fájdalomtól gyötört

pillantások engedték csak, hogy láthassalak.

a csend és a kövek magánya elvitte a gondolataidat.

a Nap óvatosan előmerészkedett, hogy a jelenet furcsaságából ő is láthasson valamit.

te ültél a sírkő szélén megpihenve, láthatóan a sok emlékkel.

talán ott adtál át mindent, ami még maradt annak rejtekében ahol most én vagyok.

féltem az újra kezdődő nappaloktól,

féltem hogy már nem leszel.

féltem az időtől, amiről tudtam,

nélküled üres lesz és bár telik,

nem old meg semmit sem.

ültél a sírkövek szélén és láttam a pillanatot.

a pillanatot, amikor megbeszélted velük.

Bét Hácháim.

a csend elhalkult.

érezni lehetett mindent.

a késő ősz betakarta magát, hogy ne lássuk sír.

könnyek közt ejtettük el a jelent.

némán botorkáltunk ki a kapun,

előtte a megmarkolt a föld és fű nyers elegyét magunk mögé dobtuk,

majd leöblítettük a kezünket.

ez volt az utolsó valós utunk,

a többire nem emlékeztünk sem te sem én.

azok úgy összefolytak, mint vizsgálati asztalon

az infúzió csövéből kifolyó maradék lé.

Isten akkor döntötte el; külön térben fojtatjuk az életünket.

Te fönt én lent addig, még a múltnak és jövőnek

üzenete, össze nem ér, mint betűk a Kaddis elnyújtott énekén.

 

majdnem(1)

2011_cim_nelkul_IIpotyók.tamás
(Potyók Tamás:Cím nélkül II. olaj, vászon, 70×100 cm)

semmit sem hozott magával,
talán még ruha sem volt rajta.
pedig a hajnal nem kért egyebet,
csak egy villanást
abból, ami lehetett volna.
akár árnyék vagy bármi hozzá hasonló.
hogy érezhesse; létezik.

maradt a sötét, és a meztelen tétovaság,
csak a hold próbált vele versenyezni.
letette árnyékát az ágy szélére, oda
ahol formát akart ölteni

ruha nélkül.

akkor látszott igazán, amikor
testének vonala körülrajzolta
és valóssá tette az ébredést.
majd elindult,
s csak az alakjától
meggyűrődött lepedő árulkodott az ágyon.

arról, hogy itt járt, és megállította a Napot.

és vele együtt az időt is.

potyók.tamás.Jelek fényből és árnyékból 1., 2012. Ceruza, tónusos papír, fehér pitt, 30x50 cm
(Potyók Tamás:Jelek fényből és árnyékból 1., 2012. Ceruza, tónusos papír, fehér pitt, 30×50 cm)

 

majdnem (2)

Akt III., 2009. Pasztell, papír, 70x50cm
(Potyók Tamás:Akt III., 2009. Pasztell, papír, 70x50cm)

nem mozdul.
sem az idő, sem a tér.

a résnyire nyitott ablakon, ahogy az életalagútban,
nem jár még a szél sem.
maradt a függöny úgy, ahogy a távozás levegője
maga után húzta,
mint félig nyitott legyezőt a kézben,

megőrizve így az utolsó pillanatot.

azt amikor láthattam a távozását.

amikor meztelen alakja végigsuhant
a szoba elnyűtt terében.
előtte táncba kezdett, megforgatta magát
hajnalt idézett
és ahogy mozdult, láthatóvá tette minden hajlatát.
mintha incselkedne.

még a test szabad játékot űzött velem
szemérmesen meghátrált, a karjaival elzárva
maga elől a teret.
később mellém zuhant és lábait széttárva hozzám utat keresett.

és úgy viselkedett, mint testben a lélek, ahogy lélekben a hit.
a leheletét is éreztem.

miközben úgy maradt minden,
megőrizve így az utolsó pillanatot.

Jelek fényből és árnyékból 5., 2012. Ceruza, tónusos papír, fehér pitt, 30x50 cm
(Potyók Tamás:Jelek fényből és árnyékból 5., 2012. Ceruza, tónusos papír, fehér pitt, 30×50 cm)

 

majdnem 1.4 (exposition)

2008_keresztviselo
(Potyók Tamás: keresztviselő I., 2008. olaj, vászon 100x70cm)

elment,
kilépett az ajtón.

a szoba sarkából figyeltem lépteinek utolsó mozzanatát,
ahogy az ajtó mögött eltűnve,
teste szorongón maga után emelte vonalait.

üressé vált a tér.
a melankóliát, egyedül a falak repedezettsége és az idő során leomlott vakolat tudta megtörni.
az ablak poros üvegén a Nap színeinek áttörése hasztalan lett,
és értelmetlenné vált a réseken beáramló levegő játéka is.

maradt a padló hidege.
ahogy azelőtt volt.

nem jön már vissza.

elidőzött mellettem, talán csak megpihent,
de itt volt.
hozzám bújt még a létezését elhittem,
majd a véget nem érő csendességben
az idő lassúságát megtörve megszólalt.
azt mondta nincs helyem.
helyem, ebben a világban.
pedig hittem benne,
abban, hogy megtaláltam.

vádolt, a minden amit tettemért
és szavai, a falat csapkodva beterítették
a belőlem távozó lélek vonalaival.

felboncolt.
körül nézett bennem és a széttárt test mellől felállva
amit látott, lassú léptekkel  maga mögött hagyta,
miközben a felnyitott testem részei száradni kezdtek.
magam mellé ültem és néztem,
ahogy a szétterülő vérben
a gyomrom nedve megkocsonyásodva rajzol
kényszeredett életet.

nem érzek már, csak a lélekburok tart
miközben átkarol a padló hidegsége,
és konok öleléssel marasztal.

nem maradt utána más, csak üresség.
ránehezedve minden súlyával
a nyitott testet sirató lélekre.

csak a szobába surranó szél enyhít kicsit.
a félig kihűlt test nyitottságába bebújik,
és megszabadítja a teret a folyadék torz látványától.

csak a folt marad utána, mint koszos hólé nyoma a cipő oldalán.
az ajtóból visszafordul, még utoljára ránéz a testemre,
majd szánakozva elhúzza a száját, hogy léleknek mosolyt intsen.

minden külön vált, ahogy
a testből is kigördült az összeaszalódott szív.
elvesztette erejét az erek vastagsága.

cérnaként engedte el azt, és nem tartja már.
nincs ereje hozzá.

csak a szobába besurrant levegő léptei hallatszanak,
és hiába keres társat.
nem maradt más neki, mint a hit hiánya.

Jelek fényből és árnyékból 2., 2012. Ceruza, tónusos papír, fehér pitt, 30x50 cm
(Potyók Tamás: Jelek fényből és árnyékból 2., 2012. Ceruza, tónusos papír, fehér pitt, 30×50 cm)

 

levél apámhoz

… egy nappal ezelőtt avatták újra a Pásti utcai Ortodox Zsinagógát.
B. P. barátom három héttel ezelőtt megkért, hogy írjak néhány gondolatot…amolyan debrecenit… és olyat ami a zsidóságról is szól… és mi legyen a cím? – kérdeztem. levél apámnak – hangzott azonnal a válasz.

Levél Apámhoz!
(levéltöredék)
(töredék egy élethez)
(avagy élettöredék)

…egyszer sem szólítottalak így.
nekem mindig apa vagy apu voltál.
és az vagy ma is.

… akkor most újra kezdem a levelet:

Drága Apa!

az első levél, nem tudom lesz-e több,
csak azt, hogy írnom kell.

mert megígértem neked.
még akkor, amikor jártunk azokra a nyavalyás kezelésekre.
ha elkészül, elmondom.
elmondom, milyen lett,
erről akkor beszéltünk, amikor mindketten tudtuk – ott legbelül -,
már nem lesz erőd ahhoz, hogy láthasd,
de azt nem, hogy a szó is kevés lesz.

emlékszel?
akkor kezdték felújítani, amikor kiderült, hogy beteg vagy.
minden egyes alkalommal a kezelések vagy a vizsgálatok után, ha mentünk haza,
erre kellett jöjjünk.

megálltunk az utcában, és az autóból figyeltük,
mit csinálnak a munkások.
nem értettem, miért olyan fontos neked, ha csak egy pillanatra is, de itt lehess,
lásd az utcák fényeit, halld azt a tompa morajlást
ami a Piac utca felől minden alkalommal megérint,

érezni az ódon házakból párolgó dohos illatot,
melyek a régmúlt indián füstjelei.

szép lesz ez, fiam. szépnek kell lennie.
már nagyon kopott volt – mondtad,

kopott, mint a zsidóságunk
(poros, vakolata hullott zsidóság),
elvesztve a falak korábbi színeit, megfakultan hivalkodott a jelennel.
a falakon a csupasz tégla kilátszott,
mint testből kibontott szív.

szeretted ezt a helyet, a hangulatot, ami elvitt messzire, a dédszüleink világába.

ez volt a te egyik világod,
és ez lett az én egyik világom is.

a másik?
a másik valahol Erdély hegyei között,
ott, ahol a kanyargós Maros incselkedik azokkal a dölyfösen álló nagy hegyekkel.

sajátos világ, amolyan mesebeli.
mesebeli király mesebeli birtokai.
(az utolsó napokra csak ez maradt meg.)
ebben a mesebeli világban, valahol hetedhét országon túl
ott vagyunk mi.
harcolunk a kitalált jó mellett és próbálunk valami nagy ellenséget legyőzni.
mintha mi lennénk önmagunk ellensége. és ha szerencsénk van, akkor igazi királylány is jár
a bátorságunkért. azért, hogy kiálltuk a próbát. a próba itt van a szívben.

sokszor békítetlenül állunk a világgal szemben, pedig az olyan szépen van kitalálva.
legyen az a hely bárhol a világban, vagy akár itt, a Pásti utcában.

szeretted ezt a helyet.
szeretted, mert benne volt a gyerekkorod,
benne volt a felnőtté válás minden apró pillanata
azzal az üzenettel, amit nagyszüleink ránk hagytak.

az Arany János utca és a Hatvan utca között, el a Darabos utcáig megállt az élet.
történhetett bármi, valódi grundként lehetett itt elbújni.

itt voltak a barátaid, akiktől az élet rövid időre, még ha el is sodort,
az utolsó éveidre velük újra megtaláltátok egymást. azokkal akik életben maradtak.

te itt nőttél fel
én itt nőttem fel.

emlékszel?
hányszor jöttünk együtt a közös ünnepekre és beszéltük, na, majd, ha a zsini elkészül,
na akkor, akkor lesznek szépek az ünnepek.
egyet sajnáltál csak, hogy nagypapa, aki a Petőfi téri Zsinagóga utolsó kántora volt, itt már nem énekelhetett.

nem tölthette be érces baritonja ezt a teret, illetve csak egyszer, 1954-ben.

sokat beszélgettünk.
az utolsó hónapokban csak ültünk egymás mellett, és nem kért a gondolat a szóból.
ültünk órák hosszat némán, és mégis tudtuk, mi van ott belül.

ha úgy láttam mennem kell, akkor szólaltál csak meg: ne menj fiam, ha van időd, maradj még egy kicsit. mesélj, a Pástiban mi történik?
amikor neked kellett menned, akkor már nem volt ott a szó…

emlékszel?
egyszer arról beszéltünk: hogy jobb?
úgy ha zsidó magyar, vagy magyar zsidó.

aztán rájöttünk, a világ leggazdagabb emberei vagyunk.
olyan gazdagság van mindkettő mögött,
hogy a sorrend nem fontos,
csak a tudat kell,
a tudat, hogy magyar és zsidó is.

és aki ezt megérti, az érezni fogja,
érezni az Erdély hegyei közül visszakúszó múlt illatát,
mint a tavaszi friss hajtásokét.

sokat beszéltünk arról, hogy gyerekként milyen érzés volt nekem,
amikor itt álltam a Pásti udvar közepén.
nyitva volt a zsinagóga és a vágoda ajtaja (huzatos világ),
és éreztem a térnek mint a zsidóságomnak a porszagú üzenetét.

azt mondtad – kitisztul ez fiam, meglátod.
ma már tudom, a lélekre gondoltál.
itt bent olykor felkapja a szív a gondolatot, mint őszi szél a leveleket, azokra homokköpenyt húz, majd alant újra elszórja azt.

úgy kért apró lépésekkel bennem helyet minden,
minden, amire tanítottál, és minden, amire tanítottak.

emlékszel?
nemrég együtt ültünk itt a padok között.
a padok mélységéből nem látszottunk ki.
nem is kellett. itt volt a szív és itt volt a gondolat.
az ő játékukból maradt meg mára mindaz,
amit belül zsidónak mondanak.

mert belül ez megmaradt.

még, ha kopottas,
még ha vakolata hullott,
akkor is itt van.

most is itt ülök a zsinagógában, de már egyedül.
most már nem kopottas, most már nem vakolata hullott.

megszólalnak a gondolataim,
mintha belekiabálnám a térbe, hogy jól hallhassa mindenki.
tudom, hogy itt vagy, és itt van az a több ezer debreceni zsidó is, aki, akkor távol maradt, és itt vannak mások is, akik, mint hűtlen szerető, elhagyták ezt a világot… szó nélkül.

és nem kell a szó most sem.
üzen a tér, kifordítja belőlünk a gondolatot, hogy megtöltse ürességét, amit az évtizedek imái mulasztottak el.

emlékszel?
egyszer arról beszéltünk, hogy milyen szépen is van a természet kitalálva.
a fák majd egy éven át nevelgetik ágaikat és leveleiket, amiktől ősszel megválnak. Olykor láthatóan és nehezen. (te és én nehezen váltunk el egymástól, talán nem is történt meg.)
a száradt levél leesik a földre, majd lassan eltűnik benne.
eltűnik, hogy táplálhassa a gyökereket, és ha tavasz lesz újra, leveleket bonthassanak az ágak.
friss hajtásokkal, igazi, nyers fa illatával.
mint a nemzet, amelynek új hajtásai és levelei mi vagyunk.
és ha eljön az idő, akkor belőlünk táplálkozik.
abból, amit mi kaptunk tőletek, és amit mi adhatunk a gyermekeinknek: a magyarságunkat és a zsidóságunkat.

és én mindezt köszönöm.

Scan139, január 28, 2012

az a szombat…

Január tizedike, kint köd és hideg.

Talán az idő teszi, talán a helyzet
miközben a múlt az időt eszi, még elfogy a tér, eszét veszti.
el a nappal is…
beburkolja a délt utánba
ráfordítja fájdalmát az estére, mint a mában
jelenlévő jelenetben a jelent élő.

csak ülök és nézem az üres teret-…

gondoltam ma rád, talán sokat is.
lehet sokat gondolni? sokat, ha nincs valaki?

gondolni szüntelen? unosba hajszolva minden idegen
érzést, mert zavar… ilyen az emlékezés.

azt mondtad,
a világ nem kerek, kisfiam,
nem ellenkeztem, igazad volt.

a világ addig mutatta kerekségét, még volt remény benned,
hogy túlélheted,
nem úgy, mint mások, akik aszott bőrüket lobogtatva vonulnak
kényes haraggal a semmibe.

te remélted, hogy egy elegáns kép megmarad
benned…és bennünk rólad.

hogy is lenne ez másképp. láttam,
mi módon emésztette fel a múltadat,
a jelen nagy zabálója.

azt mondtad, már jó lenne a vég,
és láttam, komolyan gondolod
nem volt ott a szemedben a huncutság, ami minden rosszat eddig elkísért.

de most is mosolyogtál, amikor azt mondtam, szeretlek,
és nem hagytam, hogy a szemedben megjelent könny a mosolyt utolérje,
én töröltem le, dacolva az érzéssel, ami nem akart elengedni téged,
dacolva mindennel, ami ott lebegett, – akkor a szobában, és ott létük
terhessé vált.
felemlegetett világ.
felesleges frázisa az időnek. inkább beszéljünk másról,
ne arról, mi kerek és mi nem.

így éreztem akkor.
azt mondtad, szeretsz, de ez már nem az, amit ember el tud viselni.
a fájdalom, – mint konok óriás, a kezdetektől ott volt melletted,
néha rád ült, és süket mélasággal figyelte, ahogy próbáljuk letolni rólad.

az óriás győzött. senki sem tudta elhitetni veled, hogy nem létezik többet.

azt mondtad, most már beszélnünk kell róla,
arról, hogy hova indulsz.
belül majd szétfeszített a düh, a tehetetlenség,
kerestem a gondolatokat – hogy mit nem mondtam még el
neked, hogy vidd magaddal, – mint útravalót,
és a hosszú úton, ahol pihenő biztos van,
hegyi út szélén kispad,
megállsz, öledbe helyezett táskád
szétnyitva kémleled,
keresed,
hol a hetven év,
s a hetvenben az én néhány szavam.
tudtam, akkor fillért sem ér, de mégis
valamit mondani akartam.

mondtam egy viccet, és mosolyogtál.
örültem, hogy érted, örültem, hogy a szád nem azt a kínoktól rajzolt ívet
fogja mutatni.
néhány pillanatig,
hanem a régi világot idézi meg.
de most nem volt harsány nevetés, most nem volt apás kacagás,
most mosoly volt, s egy könnycsepp újból, hagytam utolérni a szádig.

nehéz beszélgetés volt, emlékszel?
halkan szóltál, már-már suttogva,
én közel hajolva figyeltelek. miért ilyen ez a jelenet,
rájöttem később-:
az utolsó apa fia beszélgetés volt.

ott ültem a lábadnál, mint egykor gyerekként,

emlékszel? a vasárnap délután úgy talált bennünket,
hogy lábadat ölelve feküdtünk,
vártuk a délután mélysárga színeit.

de most óvatos voltam, félve rátettem a kezemet a lábadra,
féltem, hogy porlik a csont.

porcelán féltés,

már nem bántott téged senki, hagyták, hogy te add fel.

azt mondtad:ez így nem jó… már erőd sincs,
a kezedet sem emelted, pedig milyen jó volt, amikor a fejemre tetted.

kohén dolog.

szombat volt, már kiment az ünnep,
nem tartottunk semmit, mert, mint a gyógyszeradagod, úgy folyt össze minden,
még a napok is.
hányszor akartad, csak magad miatt, csak magunk miatt,
de elmaradt, másként fogadtuk, és másként adtunk neki utat.

én még simogattalak, gondoltam, talán az érintés visszatart,
talán te sem akartál elengedni akkor, bevallom, azt hittem, lesz még nap,
talán egy, vagy kettő, de nem,
a másnap a te rohanásod lett
a világból el… el innen.

soha nem kérdeztük, miért lett így,
soha nem kértük számon senkin,
soha nem is éreztük,
hogy a múltra, jövő nem jön,
csak egy nagy lábnyom, ami a felszántott földbe beletapos, és mélyebb barázdát húz
mint a gép, ami karcolt, száraz feketébe, porzó kényszert.

azt mondtad, vigyázzak magamra,
mint kisgyerekként, mikor útra engedtél

azt nem mondtad, kisfiam, már felnőtt lettél.

én mondtam ki, egyszer,
valami megint dühös délután,
amikor azt néztem, a fájdalom miként rajzolja át
az arcod és a tested,
miként rándul görcsbe minden
a tehetetlenséggel megfeszítve.

odakint köd és hideg,január tizedike.
nem maradt más mára, csak a kádis öröme,

keserédes öröm…

Jiszgádál vejiszkádás sömé rábo böolmo

di vöro chiruszé vöjámlich málhuszé….

őszi kuplé (prológ)

SONY DSC

észre sem vesszük, hogy a Nap,
áttörve a fák sűrűjét eljön hozzánk;
természetes az a hangulat
ami sárga és barna színét magával
hozva megmutatja az őszt.
kép idill, s talán a természet
szándékosan van megszerkesztve így
hogy az előző évszakok pezsgő világa után
amivel feltöltődött az emberi lélek
kitárulkozhasson.

utat engedjen belső világának
mint napfénynek a fák lombjai.

ősz van, s ebben a csendes méla világban
elfelejtett világok tűnnek fel;
alant a lombok ruhája
és mi, mint játszó gyermek rugdossuk a falevelet.
kacérkodni a világgal mintha lánykák szoknyáját húznánk fel
látni akarva azt, aminek látványa kedvünkre teremtetett,
úgy takarjuk ki a földet elfedő okker folyamot a lábainkkal.
pontosan úgy, mint mikor bensőnknek ajtót nyitunk
és az őrzött emberi lélek kiáramolva
feltölti a természetet, amely közben színes szépségét veti le.

lélekcsere történik.

észre sem vesszük és a kopár ágak között
ott keringnek azok, amiket a lelkünk ad vissza
meghálálva vele mindazt
amit egykor magunkba láthattunk.
és az egyedüllétünk átvált
láthatatlan barátságba
az ősz bezárt világával.

őszi kuplé (levélballada)

576423_432541053473432_862098184_n

látod?… kanyarodik a víz,
elvész a jövőben mintha nem akarná
hogy múltját felfedje bárki is láthassa,
elszalad
a szemünk elől talánynak meghagyva siető titokzatosságát.
érted? futunk az élet elől
bele a messzeségbe, amit csak egy tud,
az a kanyargó, mely tovaveszett ott
a képen
s elvitte magával kopott énem…
érzed? ez mind én lennék
futó robbanékonyságom
tovavisz mint pitypang virágját
a szél
virágban én lennék a szirom, s ha leszáll új életre kél.
és a part, marad kietlen élő, szirmom nélkül néma
ki várja azt: ha a szél megfordulna én szirmom is visszahullna

de nem szirom vagyok, csak falevél
amit a múlt lassan a jövő elöl felél.

“bényei” sárga

201103142650

a reggel hozta a Napot,
mint mindig. pontosan, úgy ahogy írva van… fáradtan és nehézkesen.
mintha már nem akarná.
por volt benne.
sok. azt hiszem, provokál
a levegő és a tér. nem akarja, hogy átlássam
mindazt amit a gondolat kér.
a porszemcsék játéka, mint szaladgáló gyerek, mint
akik nem akarnak a játékból kiállni,
akik még utolsó percig élvezik a lehetőséget,
hogy elvegyülhetnek az ősz elsárgult fényében.
idillikus kép.
színes játéka a világnak, amely most beszorult, a szem előtti légbe.
légvilág, légvárának, légtermében lélegzetnyi légiességében
látni mindazt, ami megmaradt.
már csak hangulat és színek. kevesen vannak akik látják ezt.
az őszt, amely a nyár mulandóságában megfogant.
elmúlásban lett gyermeke a maradandóban.
kövek közt élek, más nincs.
apró termetében a lét megkapaszkodik és a kövek írásain felmászva ujjong a csúcson.
túléltem, túl értem azt, ami történik,
a múltban állok.
elfogy a lét, maradnak a szemcsék, s már nem futnak,
a Nap előtt kővé dermedve kapaszkodnak egymásba.
múlt idézés? a múlt idéz és vádol
mert nem talál mást, itt csak én állok.
por nélküli világ arany fényben,
az ősz pedig elszárad önnön kietlenségében.
üressége ez ennek a világnak
ami az elmaradt utáni vágyban próbál szürkeségből átváltozni.
csak a semmi van a kövek némasága közt,
érthetetlen morajlásban
borszagú utcák végén,
a semmi sárgában.

megint egy reggel

megint egy reggel, egy újabb várakozás
az ablakról a pára, makacs játszótárs
rajzolok bele, napot és holdat
talán a napok, így könnyebben múlnak
rajzolok bele, dombokat, hegyeket
amik a távolban, könnyen elrejtenek.

hegyek közt az út a múltnak kékjével
rátelepszik a szemre, mint örültnek elméje

ablakon a pára, izzadtan hívogat
elindul egy vízcsepp, az ablakon gyorsvonat
utat váj magának párák közt páratlan
mögötte az utca, rajzolat a mélybe
ablakon keresztül, szebbek is a fények
álomból ébredek, holdnak tükrében.

utcai látkép, távoli és nehéz
szemközti ablakból, egy lány hozzám benéz
pásztáz a szemével engem, ahogy élek
ablakom, múltammal miként telik meg …

002

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s